Unbeschreiblicher Schmerz
A jobb kézfejem jéghideg ilyenkor
Az éppen aktuális gyomorfacsaró zenéket üvöltetem ilyenkor
Milyenkor? Szinte mindig, csak nem veszem észre
Ezen a szitán szűrődik át minden
Püfölném én is a zongorát
Ütném, ha merném, ha tudnám
Felzabál belülről ez az ordító ármány
Meggyilkolnám őt is
Szimplán
Nem leszek grammatikailag korrekt. Szavak jönnek, görcsök száguldoznak a gyomorszájam és a torkom között. A nyelvemmel még nem próbálkoznak, a CPU egyenlőre az ujjhegyeimre menekíti őket, félmegoldásként. Nem egy őszinte dolog tőle, azt hiszi, így kontrollálhat. Kik azok az ők, ki akar kontrollálni és mit? Ki folytja vissza a szavakat, amelyek még meg sem születtek? A diszharmóniát senki sem szereti, inkább elhessegeti, elnyomja, átmaszkírozza. Így emészthetőbb, biztonságosabb? Idő kérdése csak.
Az első elemi görcsös félelemről
A bejegyzés albejegyzése következik. Ülsz, és mégis összegörnyedsz, bár kívülről ez csak részlegesen látszik. Megfeszülsz, mint amikor egy befőttesüvegről akarnád a kupakot leoperálni. Erőlködsz, többkörösen. Egy. Ne lássa senki. Kettő. Többek között te magad sem. Három. Mégsem jó ez így. Négy. Néha megengeded magadnak, hogy szenvedj. Öt. Az érzés azonban időről időre üldözőbe vesz, csámcsog rajtad. Szeretném, ha kiköpne végre. 6. A biztos szenvedés is biztonságosabb, otthonosabb az ismeretlen világnál. 7. Már én szeretném az otthonosságom kereteit kialakítani. Atomokból építkezem. Lassan. Félek a rombolástól. A múlt lerombolásától, az új világ meghódításától. Túl sokszor kötnek gúzsba ezek. Már megint ezek. Kik ők?
Az ősbűn ősi félelmei
Második albejegyzés. Nem akarod elhinne, pedig gonosz. Már nem próbálod mentegetni, mégis megérintenek. A sírás fojtogat. Ha egyedül vagy ezzel, talán már utat találnak a könnyek. Mást is karanténba zár. Számomra már meghalt, mégis oda-odapiszkál a lelkemnek. A nagy nyilvánosság előtt ezt még nem merem felvállalni. Eltemettem, nem létezik a számomra többé. Nem kívánom a halálát, de nem kívánom követni az élete további folyását. Nem tudok azokkal az emberekkel kommunikálni, akikkel ő kontaktusban van. Két könnycsepp, melyek még a szemfenéken úszkálnak. Az arcom színpadára még nem mertek föllépni. A gombóc töppedezik most egy kicsit, de még nem hullott elemi részecskéire. Az agysejtjeimből táplálkozik, az idegpályáimon rohangászik körbe-körbe. Üvölteni akarok, de nem megy. A hangos zene segít. Drogokat akarok, amelyek eltompítanak. Úgy érzem magam, mint aki egy ismeretlen helyen ébredezik, miután ronggyá verték. Ki? Miért? Miért ilyen kegyetlenséggel? A kire már tudom a választ. A miértnek nincs értelme. Kegyetlenség? Nekem fáj, nem neki. Én még ilyen totális akaratprojekcióval nem találkoztam. Nem hoz nekem megnyugvást, hogy csak negatív tulajdonságokkal tudom felruházni. Nem hiszek abban, hogy a kiegyensúlyozottság jegyében a pozitív tulajdonságait kellene keresgélnem. Mégsem tudom magamban nyugvópontra helyezni. A kisgyerek belül még mindig üvölt.
A videót teljes képernyővel, nagyobb hangerővel javaslom. Akár fülhallgatóval is.
Az utóbbi időkben megváltoztak a testemben a lelki kivetülések. Három fő testrészeket érzékelek másképp, mint eddig, valamint betegségek is felbukkantak itt.
1. A lábaim, a lábujjhegyeimtől a térdemig.
Ami állandósult: zsibbadás, zsibogás, a görcsök már enyhültek kicsit, viszont a éábujjaimmal görcsösen kapaszkodom valamibe. olykor észreveszem, hogy akár ülve is, nemcsak álló testhelyzetben, mintha ökölbe szeretnének szorulni a lábujjaim. A lábfejeim pedig olyan testhelyzetet vesznek fel, mint az ágyon görcsösen összekuporodó kisgyermek. Amikor feltűnik, "kisimítom" a lábfejeim, azaz teljes talpfelülettel keresem a kontaktust a földdel. Ez egy megnyugtató érzés, az ekkor is jelenlévő zsibbadás megnyugszik, csillapodik, jobb kedve lesz. Viszont ilyenkor nem is tudok ám másra koncentrálni, csak a kapcsolatra a föld és a talpaim között. Az éppen aktuális tevékenységemet folytatnom kell, próbálok ilyenkor a teljes talpas "tapicskolás" vonalvezetése mentén közlekedni. A jobb térdem viszont lépcsőzéskor el kezdett kattogni, ez nem fáj, viszont nagyon rossz hallani.
2. Urethra feminina és az ölem környéke, úgy általában
Régen nem voltam már felfázva, és most sem volt túl kellemes. Mindig azt érzem ilyenkor, hogy valamit rosszul csináltam, elrontottam, tessék, itt a büntetés érte. Fizikálisan pedig többször teszem keresztbe a lábam, és görnyedek kicsit össze automatikusan ülő tejthelyzetben is.
3. A kézfejeim és az alkarok
Bőrkeményedések keletkeztek az erősebb fizikai igénybevételtől és, persze a hidegtől is, egyes ujjaimon. Más a tapintásom, érdesebb, nem tudok az ujjaimmal olyan jól érzékelni, mint korábban, állandóan száraz kezem. Pedig aztán kenegetem mindenfélével. A két tenyeremnél sokszor érzem, hogy az ujjaim be vannak feszülve, ami egy idő után persze zsibbadás formájában jelentkezik az alkarjaimban is.
A lábaim - nem merek két lábbal állni a földön?
Az ölem - már tényleg nő vagyok? Milyen? Miért érdekel ez másokat? Kicsit olyan mindenki hagyjon most békén érzet
A kezeim - Mintha a testem azt akarná sugallni, hogy másra használjam a kezeimet. De mire? Illetve, ha a testem komplex jelzéseket próbál nekem küldeni, akkor ezt miért mégis úgy teszi, hogy közben teljesen lemerít, ledöngöl, enerválttá tesz?
Mára ennyit a megválaszolatlan kérdésekből.
Annyiféleképpen leírtam már: nem megy, nem tudom, nem értem, nem akarom, nem szeretem, nem és nem.
Mi az igen?
Igen, akarom. Mit akarok? A nemeket átfordítani igenekbe. Viszont. Érteni? Tudni? Szeretni?
Érteni? Magamat? A gondolataimat? A szelfözönöket? A világot már rég nem. Az anyámat már rég nem. Ez utóbbi kettőt már nem akarom érteni, mégsem tudok velük mit kezdeni. Az én(ek), a szelf-síkok, a gondolatok viszont kaotikusan örvénylenek bennem, nem tudom irányítani, rendszerezni őket. Ismerkedem velük, bár igencsak energiafalók, szerintem. Mintha ők "etetnének" engem, és nem én őket.
Tudni? Ehhez még csakis a nem szócskát tudom társítani.
Szeretni? Néhány ember és tárgyak, helyek, pillanatok, zenék, könyvek, illatok. Énjeimet és szelfjeimet nem sorolnám most ide.
És így ez az egész borzasztóan frusztrál, lenyom, elnyel. Vannak pillanatok, amikor a felszínre rugdalom magam, levegőt venni, aztán újra alámerülök.
Sajnálom, Balázs, nem tudok konkrétabb lenni.
Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő stádium.
Mert a jelenlegi jelenleg ilyen: Ki vagy te? Mit akarsz a világban? Milyen emberek vesznek körül a hétköznapok során? Kik ezek az emberek? Kik azok az emberek, akik korábban körülvettek? Úgy érzem, hogy letéptem (letépték? letépődtek?) a leveleimet a bokorról. A föld feletti növényke most csupasz, letarolt. A gyökerek megvannak, de a föld feletti torzó azon gondolkodik, hogy egy ilyen elemi tornádó után hogyan viszonyuljon a saját gyökereihez. Illetve, hogy-hogy a gyökerei megúszták ezt a cunamit. Kérdések tömkelege lengeti meg fuvallatként a megmaradt csonkot. Minden egyes fuvallattal újabb kérdés érkezik. Ki is ez a gyökér? (Khmm-khmmm...) Mik a gyökereim? Kik azok az emberek, akik a gyökereimhez kapcsolódnak? Mit kezdjek velük? Mit kezdjek magammal? Miért küzdjek, lobogjak? Egyáltalán, küzdjek-e? A küzdelem szó is ebben a kontextusban inkább negatív számomra. Mit jelent küzdeni? Látni egy célt, amiért teljes erőbedobással küzdhetünk. Nem látni a célt, de küzdeni, mert így szoktuk meg, eleink is így élték le az életüket. Nem a cél a fontos, hanem az odáig vezető út, blablabla. Nem így éled az életed, nem így viselkedsz? Hmm, különös, sőt, kissé furcsa. Dehát én nem így ismertelek meg. Dehát senki nem így viselkedik, Dehát tulajdonképpen mit is akarsz ezzel a viselkedéssel elérni? Hmmm, a kör bezárult.
Kíváncsi vagyok, milyen válaszok fognak születni. Kíváncsi vagyok, mert lehet, hogy x idő múlva jön egy újabbb vihar, és a kérdésekre új válaszok születhetnek, illetve újabb, más kérdések születhetnek. Már most is minden átértékelődött bennem. Legszívesebben újraolvasnék könyveket, újranéznék filmeket, előadásokat. Vissza azért nem mennék időben, nem szeretném újraélni az elmúlt 32 évemet. A régmúlt poshadt biztonsága elillant, felszívódott.
Van most ez az új, ismeretlen, veszélyes világ. Álmomban ismét Budapesten bolyongtam. Budapesten, bár a város teljesen másképp nézett ki, és pl. 32 kerületből állt. A város egyik végéből kellett eljutnom a másikba, tömegközlekedve, egyedül, pénz nélkül, vagy minimális pénzzel, telefonos és internetes mankókat is nélkülözvén. A metró peronja két szintes volt, és az emeletek között egy vékony palló segítségével lehetett közlekedni. Ráléptem a pallóra, felemelt egy szinttel. Nem volt semmilyen korlát, kapaszkodó. Meginogtam, tériszonyom lett, a szél is fújni kezdett. Úgy éreztem, mindjárt visszazuhanok az alsó szintre, de nem a peronra, hanem a sínek közé. Már a gondolattól felébredtem. Két perc múlva csörgött Balázs órája. Nekem még volt kb. 40 percem. Szerencsére túl fáradt voltam, sikerült visszaaludnom. viszont az álom hangulata már két napja kísért.
Ez az egyik örök félelmem. Pénz nélkül, egyedül, egy ismeretlen nagyvárosban. Halálfélelem. Balesetveszély, vagy konkrétan az életemre törnek. Esetleg meg akarnak erőszakolni. A tehetelenség érzése. Kiúttalanság, mégis megyek valahová. Mozgásban vagyok, de nem tudom, mi mozgat. Riadtan ébredek ilyenkor reggelente.
Nem tudom elhinni, hogy anyám önző és gonosz. Egy érdekember, akinek kizárólag csak a saját jóléte, pontosabban, a pénze és annak mennyisége a legfontosabb. Ilyen még a mesékben sincs, mert, ha jól emlékszem, Dagobert bácsi fukar volt, de voltak őszinte társas érzelmei. Anyámnak nincsenek.
Én azt gondolom (lehet, hogy tévedek), hogy ha egy nő életet ad a gyermekének, és anyává válik, érzelmi és társas szinten egy "magasabb" szintre lép automatikusan. Én úgy feltételezem, hogy a terhesség és a szülés által a nőknél - a saját érzelmi és fizikai életében bekövetkező változások miatt, egyszerűen a biológiai meghatározottság okán - a szülés után egy olyan kapcsolat folytatódik az anya és gyermeke között, ami alapvetően az őszinteségen és a kölcsönösségen alapul. Az anya, felismerve saját felelősségét abban, hogy nélküle a csecsemő meghal - s később, amíg ki nem repül a fészekből , a gyermek a szüleire szoru l- a gyermekvállalást és nevelést ennek a sajátos, egy bizonyos ideig automatikusan egyoldalú függés tudatában gyakorolja. Tehát, azért szülök egy gyermeket, mert úgy érzem, hogy a férjemmel úgy lesz teljes a közös életünk, hogy utódokat nemzünk és nevelünk, közösen, mindenféle előre determinált célok nélkül. Megszületik a gyermek, felneveljük, majd kinyitjuk a gyermek előtt a világ ajtaját, és útjára bocsájtjuk, hadd fedezze és lakja be ő a világot magának. Mindeközben mindenki rengeteget tanul saját magáról, a világról, egymásról. Miután a gyermek felnőtt, az élet megy tovább, és továbbra éljük az életünket - ki-ki a saját maga által előteremtett keretek között.
Ezzel szemben az én életem anyám szemszögéből a következő szempontok mentén zajlott -zajlik: Anyám 18 évesen férjhez ment, mert nehogy vénlány maradjon - iskolát elvégezte, elkezdettt dolgozni, most jön akkor az esküvő. Az esküvő után következik a gyerekvállalás, megkezdődik a gyereknevelés. Eközben párhuzamosan a házasélettel folytatódott anyám gyermekélete is, az őt felnevelő nagyszülei haláláig, ami azt jelentette, hogy továbbra is mindenben engedelmeskedett azoknak, akik felnevelték, mert hát ugye ők is mennyi időt és pénzt áldoztak az anyám felnevelésére, ezért anyámnak az élete végéig ezt kell megszolgálnia. Eközben anyám gyermekei növekednek, anyám többszörs kényszerek között szenvedett: nagyszülei elvárásai, a házasélet és a gyermeknevelés kötelességei, és a saját igényei. Itt a harmadik pont a lényeges: a saját igényei. A többit mind a társadalmi konvenciók és a családi hagyományok szabták meg, és a saját igényeire ezek mellett már nem maradt ereje-energiája, illetve a családi hierarchikus hagyományokból következve olyan, mint saját igény, nem létezett. A mi matriarchális családhistóriánkban mindig a legidősebb nőnek volt igaza, és az ő saját igényeit kellett mindenkinek kielégítenie. Ebből következve anyám úgy nőtt fel, hogy sosem látta, milyen az, amikor valaki szabadon, önállóan dönt, annak minden következményével együtt. Azt látta, hogy ha valaki a saját igényeit szeretné kielégíteni, akkor a család többi tagját kell "bevonni" ebbe. Ha a családtag ezt nem akarja, akkor kényszeríteni erre, akár a többi családtagot is bevonva ebbe a játszmába. Ha továbra sem akarja, akkor lelki terror által elérni azt az állapotot, amikor a családtag saját magát teljesen kikapcsolja úgymond a racionalitásból, és teljes mértékben, gondolkodás nélkül engedelmeskedik a "matriarcha" parancsainak. mindeközben az anyámnak soha fel sem merült, hogy ő valamit rosszul csinálna. Ő csak úgy élt és cselekedett, mint a többiek is a családjában, vagy a faluban.
Tehát, ha ő megszült két gyereket, akkor a gyerekeknek kötelességük az ő igényeit kielégíteni minden esetben, egészen a sírig. Ha esetleg valamelyikük ebben nem, vagy nem így kíván részt venni, akkor jön a jól ismert módszer: kényszerítés, lelki terror, a másik identitásának totális mellőzése.
Ha valaki ki akar szállni ebből a játékból, akkor elköveti az ősbűnt. Ezután már annyira sem kell tekintettel lenni a másikra, mint eddig. Most már legalább a külvilág előtt sem kell megjátszania magát.
Szerintem anyámnál minden cselekedete mögött ott van az a sokkolt kisgyerek, akit elhagytak, mellőztek, koloncnak tekintettek. Mégsem tudom megérteni azt, hogy a házasságát és a gyerknevelést mégis úgy alakította, ahogyan a családban eddig mindenki más. Miért van az, hogy ha az ő érdekei úgy diktálják, csak akkor megpróbál érzelmi kapcsolatot teremteni a másikkal - azt gondolván, hogy így minden korábbi tettét, viselkedését egy csapással kitörölheti a másik emlékezetéből. Miért gondolja azt, hogy ha ő porig gyaláz valakit, akkor a másiknak ettől függetlenül így kell őt elfogadnia olyannak, amilyen? Ő azt várja el tőlem, hogy én automatikusan mindent fogadjak el vele kapcsolatban olyannak, ahogyan ő alakítja, mert ő az anyám, és én a gyereke vagyok. Ha nem így cselekszem, akkor én vagyok a tékozló gyermek. Ez egy abszolút egyirányú, hierarchikus gondolkodásmód. Nekem van attól bűntudatom, hogy nem akarom az ő igényeit kielégíteni. Mert akkor én vagyok a háládatlan gyerek, akit az sem érdekel, ha ő éhen hal.
Teljesen skizofrén egy hetem volt. Amikor nem dolgoztam, akkor magamat figyeltem, az érzéseimet, a reakcióimat, a testi pszichoszomatikus tüneteket, mindent. És ezek a megfigyelések, adatok keringtek körbe-körbe az agyamban, a testemben, mikor, hogy. Egészen elképesztő egy állapot, amikor szeretnék valamit csinálni, és nem bírok nekiállni. Az agyam azt mondja, ülj most le egy kicsit németezni, és a testem nem engedelmeskedik. Mást csinál, a szorongás és a bűntudat pedig egyre jobban erősödik, amíg teljesen be nem frusztrálom magamat. Nem nagyon tudok jelen lenni, csak nyomokban. Teljesen hullámzó a kedélyállapotom. Az egyik pillanatban nyugtatni próbálom magam, hogy nem baj, most ez van, ne görcsölj rá a dolgokra, a másik pillanatban pedig "rohanok" az internethez eltömni az agyamat információhulladékokkal. A gyomrom pedig egész héten nagyon rossz, az étvágyammal együtt. Bűntudatot jelent minden egyes kajálás, minden egyes önálló döntés meghozatala. A hét vége felé már ennek következtében el is késtem mindenhonnan, ahonnan csak el lehetett. Egy hete kellene leírnom egy receptet, és tologatom tovább ezerrel. Nem azért, mert nem tudnám megírni, nem azért, mert esetleg félek, hogy rosszul fogalmazok, nem. Egyszerűen frusztrálom saját magam azzal, hogy megígértem valamit, amit lehet, hogy nem teljesítek, és szinte beszuggerálom, hogy "rosszat" gondoljanak rólam emiatt.
Olyan, mintha nem tudnám összehangolni a jobb és bal agyféltekém működését. Még a meditáció közben és érzek görcsöt magamban, csak az általában ilyenkor nem a gyomromban van, hanem feljebb csúszik a nyelőcsövembe és a torkomba. ilyenkor nem tudok rendesen ki-és belélegezni, mert folyton elakad a légáramlat ebben a csomóban.
Mindemelett, nem tudom még olyan jól megfigyelni ezt a "másik lényt" bennem: már az is rettenetes energiákat emészt fel, hogy a hatását a lényemre megpróbáljam valamelyest csillapítani. Kommunikálni nem tudok vele. Nem tudom eldönteni, hogy ez a "lény" az énem egy olyan síkja, szelete, amit nem tudok elfogadni önmagamban, vagy pedig egy olyan "kisgömböc", ami az anyám által okozott elfojtott lelki fájdalmakból, érzésekből táplálkozik.
Nézzük először az immanens verziót! Ez a lény a következő dolgokat kántálja bennem folyamatosan, azt hiszem:
(Amikor ezeket leírom, a gombóc felkúszik a torkomba, és rámjön a bőghetnék.)
Na, ennél az utolsó mondatnál már teljesen világos, hogy anyám hangját hallom mélyről feltörni. A paradox a szituációban az, hogy ő mindig azt akarta, hogy tanuljak minél többet, én erre szinte sosem tanultam semmit. Most viszont én szeretnék többet tanulni, viszont nem engedelmeskedik a testem nekem. Pedig minden feltétel adott, és mégsem. Le vagyok bénulva, amikoraz agyammal szeretnék leülni tanulni, és mégsem tudok nekiállni. Az idő meg csak rohan, persze.
Nézzük most meg a "kisgömböcöt"'!
Így visszaolvasva, teljesen fölöslegesnek tűnik ez a kettéosztás, mert mindkettőnek egy az origója, mégpedig az anyám. Viszont ezt nem tudom sem elhinni, sem elfogadni. Olyan érzésem van, mintha megpróbálnám rákenni a felelősséget azért, ami pedig az enyém. Nem foghatom anyámra, hogy miatta nem tudok leülni németezni, mert csak le kellene ülnöm, és csinálni.
A héten újra azt a gyomorégést érzem, ami már legalább másfél éve nem jelentkezett. Nem mindig, de sokszor érzem. Nincs is kedvem kaját csinálni. Nehezemre esik a meditáció is, bár a korábbiakhoz képest most sűrűbben nekiállok. Nehezen viselem azt is, ha nem tudok egyedül lenni. Ezt az állapotot éreztem kb. permanensen az első éveben, 2011-ben, amikor kiköltöztünk. Most annyiban másabb, hogy szerencsére a munkahelyi munkát többnyire ugyanúgy el tudom látni, illetve a munkámat ott úgy érzem, jól koordinálom. Itthon viszont teljesen szétestem, de annyiban azért már más, hogy teljesen nem vagyok cselekvőképtelen, viszont minden egyes tevékenységem borzasztóan kimerít. Ami változás még, hogy megpróbálom vagy szavakban, vagy írásban leírni a gondolataimat, érzéseimet. Ez enyhíti a szorongásomat. Olyan, mintha most újra kellene tanulnom járni, pedig már egyszer megtanultam. Próbálok nem türelmetlen lenni, viszont úgy érzem, valamit még másképp kellene csinálnom, de nem tudom még, hogy mi az.
Esik eső karikára...
Szóval, a helyzet az, hogy ma kicsit jobban vagyok. Nem szorít a görcs annyira, de azért még nyomokban tartalmazza a szervezetem: a hasamban, a kezeimben, az agyamban. Tiszta furcsa figyelni magam: főzni akarok, de nem megy. Tanulni akarok, de nem megy. Tusolni akarok, de nem megy. Miért?
Büdös vagyok, fáj a gyomrom, nyűgös is, talán. Semmi sem jó. Valamiért csak a nem szócska dübörög az agyamban. Tudom, hogy csak föl kellene emelnem magam a székről, és tenni azt, amit az agyammmal tenni akarok. Mégsem teszem.
Mit akarhat az agyam? Dolgozni, tanulni, megfelelni a társadalmi konvencióknak, "tattattara".
Mit nem akar az agyam? Nem csinálni semmit, nem dolgozni semmit, szeretni és elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok. nem tudja az agyam elképzelni, hogy jól is tudok csinálni valamit. Ha valami mégis sikerül, azért kb. elnézést akarok kérni, és a szerencsének és a véletlennek tudom be. Ha valaki megdicsér, rosszul vagyok tőle, és elrohannék azonnal.
Viccesek az analógiáim, amire a tagnapi bejegyzést is elolvasva következtetni lehet: madárpók=anyám=az agyam?
Valamivel nagyon nem akarok szembenézni. Olyan, mintha két ember szeretné az ajtót erőszakkal kinyitni: mintha ez a két ember az ajtó két oldalát nyomná teljes erőből. Az ajtó mindkét oldalán én állok. Nem tudom, mi lenne, ha kinyílna az ajtó. Pedig egy ideje már úgy éreztem, hogy sikerül kiszabadulnom a börtönömből. Most mégis olyan, mintha korábban csak az előszobába jutottsm volna ki.
Őrületes Widerstandom van a meditációval szemben. Félek tőle, mert olyan ismeretlen az egész. Csak lélegezni kell, illetve ülni, közben ki- és belélegezni.
Azért megpróbálom most. Lesz,ami lesz.
Valaki bennem lakozik. Mármint rajtam kívüli valaki, egy zárvány, egy idegen test. Írtam már róla korábban is, ma (is) ismét felbuzgott bennem. Skizofrén egy állapot, na. Valaki megfoszt az erőmtől, az akaratom érvényesítésétől, a tetteim irányításától, a szabadságomtól. Néhány órával ezelőtt egy véres fekete özvegyként festettem le, akinek a hálójában vergődöm. Ez a valaki bennem van, bár én ezt nem akarom, mégis tehetetlen vagyok vele szemben.
Tegyük fel, hogy a megismeréséhez, és pusztító erejének megnyirbálásához megszemélyesítem. Nincs mit szépíteni ezen, azt hiszem. Borzalmasan nehezen megy, pedig most meg fogom próbálni.
Nem szerettem kukoricán térdepelni.
A padlócsempén sem volt kényelmesebb.
A fakanál szerintem egy főzési segédeszköz, nem pedig fenyítési.
Nem szerettem arra hazajönni az iskolából, hogy a ruhásszekrényem tartalma a szoba középre lett hajigálva, hogy ezután szépen rendben be tudjam hajtogatni újra a szekrénybe őket.
Nem szerettem epret gyomlálni az szezon után, ad hoc jelleggel. Kiütéses lettem a levelétől, a gumikesztyű pedig 35 fokban ráizzadt a kezemre.
Nem szerettem azért tanulni, hogy egy esetleges sikertelen érettségi és felvételi miatt a beteg apámnak helyettem kelljen dolgoznia, vagy nekem ezek után azonnal a gyárba, szalag mellé kellett volna mennem. Állítólag. Nyelvtanilag sem lehet értelmesen megfogalmazni ezt a gondolatmenetet, nem még racionálisan. A gimnáziumban minden év végén kitűnő voltam, 2 félév kivételével évközben is. Nem, a fentebbi fenyegetések egyáltalán nem motiváltak jobban.
Nem szerettem folyton azt figyelni, hogy nagy-e a hasam, kilóg-e valahol egy cérnaszál a ruhámból, esetleg gyűrött-e.
Nem szerettem alsós koromban minden hétvégén 3 sort gyakorolni és 10 matekpéldát magamtól megoldani. Senki nem ellenőrizte le őket, csak bemutatni kellett, akkor meg minek?
Nem szerettem korán kelni sem. Legalábbis, nyári szünetben, és a hétvégéken semmiképpen sem. Mondjuk, sokszor nem volt alkalmam az ágyban sokáig "henyélni".
Anyu, nem tudom elfogadni, hogy ezeket tetted velem, és kényszerítted rám. Megbocsátani sem tudom. Undorodom ettől a szótól is: anyu. Nem én tehetek erről, hogy ez az érzés jut először eszembe ezen szó kapcsán. Irtózom még a leírásától, a kiejtésétől is. Te mérgezted ezt meg bennem.
Nekem soha nem lehetett igazam. Soha nem volt enyém az utolsó szó. Te soha nem kértél bocsánatot azokért, amiket a fejemhez vágtál. Nekem mindig bocsánatot kellet kérnem. Sőt, meggyónnom is meg kellett őket. Utáltam gyónni.
Utáltam mosogatni, törölgetni, minden hétvégén port törölni, felmosni, porszívózni, tavasszal-ősszel ablakot, ajtókat pucolni, radiátorokat lesúrolni, csempéket letörölni. Gyűlöltem a paprika szezont májustól szeptemberig. Ettől rosszabb a csirkevágás szezon volt, bár az legalább rövidebb ideig tartott.
Utáltam kapkodni, sietni,rohanni,ugrálni minden egyes kiáltó szóra.
Utáltam veled veszekedni. Utáltam, amikor kicsúfoltál, megaláztál.
Ma sem tudlak szeretni. Lehet, hogy soha nem is foglak. Azt, hogy ez így alakult, a fentebb felsorolt cselekedeteidnek is köszönheted. Meg azoknak is, amik mélyebben el vannak temetve a tudatalattimban. Nem ismerek még egy ilyen embert a földön, aki ennyi negatív érzelmet tudna belőlem kiváltani. Keserűség, szorongás,félelem, düh, agresszió, tehetetlenség, megalázottság, kiúttalanság, kilátástalanság, gyűlölet.
Állítólag te csak jót akartál nekem. Saját magad mondtad ezt a legutóbbi, augusztusi beszélgetésünnkor. Hát, jóság, szeretet, elfogadás, tolerancia, empátia, önzetlenség nem generál ilyen negatív érzelmeket. Csak a hiányuk.
Pedig jó lenne. Semmisenagyon, de mégis. Hogyan és miért? Vagy miért nem éppen, de akkor is? De aztán hovatovább elég legyen már ebből is, csak nem? Mégiscsak töpörödve és kavarogva szédelegsz. Belégzéééééés. Kiiiiiiiilégzés. Ennyi csak, nem több.
Mi a több?
Mi lenne, ha mégiscsak különbenis. Na ja, több? Mi másképp hogyan tovább? Sőt, hová? Honnan, már ismert.
Már magam sem értem ezeket. Mit akarok egyáltalán? Miért nem, pedig már igen?
A kurva életbe.
