Nem leszek grammatikailag korrekt. Szavak jönnek, görcsök száguldoznak a gyomorszájam és a torkom között. A nyelvemmel még nem próbálkoznak, a CPU egyenlőre az ujjhegyeimre menekíti őket, félmegoldásként. Nem egy őszinte dolog tőle, azt hiszi, így kontrollálhat. Kik azok az ők, ki akar kontrollálni és mit? Ki folytja vissza a szavakat, amelyek még meg sem születtek? A diszharmóniát senki sem szereti, inkább elhessegeti, elnyomja, átmaszkírozza. Így emészthetőbb, biztonságosabb? Idő kérdése csak.
Az első elemi görcsös félelemről
A bejegyzés albejegyzése következik. Ülsz, és mégis összegörnyedsz, bár kívülről ez csak részlegesen látszik. Megfeszülsz, mint amikor egy befőttesüvegről akarnád a kupakot leoperálni. Erőlködsz, többkörösen. Egy. Ne lássa senki. Kettő. Többek között te magad sem. Három. Mégsem jó ez így. Négy. Néha megengeded magadnak, hogy szenvedj. Öt. Az érzés azonban időről időre üldözőbe vesz, csámcsog rajtad. Szeretném, ha kiköpne végre. 6. A biztos szenvedés is biztonságosabb, otthonosabb az ismeretlen világnál. 7. Már én szeretném az otthonosságom kereteit kialakítani. Atomokból építkezem. Lassan. Félek a rombolástól. A múlt lerombolásától, az új világ meghódításától. Túl sokszor kötnek gúzsba ezek. Már megint ezek. Kik ők?
Az ősbűn ősi félelmei
Második albejegyzés. Nem akarod elhinne, pedig gonosz. Már nem próbálod mentegetni, mégis megérintenek. A sírás fojtogat. Ha egyedül vagy ezzel, talán már utat találnak a könnyek. Mást is karanténba zár. Számomra már meghalt, mégis oda-odapiszkál a lelkemnek. A nagy nyilvánosság előtt ezt még nem merem felvállalni. Eltemettem, nem létezik a számomra többé. Nem kívánom a halálát, de nem kívánom követni az élete további folyását. Nem tudok azokkal az emberekkel kommunikálni, akikkel ő kontaktusban van. Két könnycsepp, melyek még a szemfenéken úszkálnak. Az arcom színpadára még nem mertek föllépni. A gombóc töppedezik most egy kicsit, de még nem hullott elemi részecskéire. Az agysejtjeimből táplálkozik, az idegpályáimon rohangászik körbe-körbe. Üvölteni akarok, de nem megy. A hangos zene segít. Drogokat akarok, amelyek eltompítanak. Úgy érzem magam, mint aki egy ismeretlen helyen ébredezik, miután ronggyá verték. Ki? Miért? Miért ilyen kegyetlenséggel? A kire már tudom a választ. A miértnek nincs értelme. Kegyetlenség? Nekem fáj, nem neki. Én még ilyen totális akaratprojekcióval nem találkoztam. Nem hoz nekem megnyugvást, hogy csak negatív tulajdonságokkal tudom felruházni. Nem hiszek abban, hogy a kiegyensúlyozottság jegyében a pozitív tulajdonságait kellene keresgélnem. Mégsem tudom magamban nyugvópontra helyezni. A kisgyerek belül még mindig üvölt.
A videót teljes képernyővel, nagyobb hangerővel javaslom. Akár fülhallgatóval is.
