Roppant napocska

A bűntudatban korlátok közé szorul az ember. A saját korlátai közé. A félelem eltompít, magatehetetlenné tesz. Az idő    pedig csordogál, olykor sebesen, máskor rohanva, suhanva tovaszáll. Sziréna, landoló repülők, naplemente, a lámpa pirosról zöldre vált. Majd újra pirosra. Te dönthetsz, mikor, melyiknél lépsz az úttestre. Te, aki vagy. Valahonnan, valahová, s mindeközben. 

Könnyezni szabad, könnyezni fáj. Hadd folyjon, kérdezni sem muszáj. Vannak kérdések, melyekre nincsenek válaszok. A kérdések bevésődtek, a válszok hiánya vályatokat fúr a hétköznapokba, labirintust képez. Bolyongsz benne, merengőn, kilátástalanul. Fárasztó már, meg unalmas is egyben. Kiköpnéd, mint a rágót, de nem mered. Megszoktad már az ízét. Mit csinálnál nélküle? 

Ez a kérdés pulzál és frusztrál egyben. Mit, hogyan, miként, miért úgy? Hogyan tudod élni szabadon az életed válszok nélkül? Miért kellenek a válszok, és miért torlódnak a kérdések?

Amikor még élt az anyám, úgy éreztem, hogy nekem nincs is igazi anyám, egy zsarnokom, egy parancsolóm van, aki történetesen engem szült. Most, hogy már tényleg nincs anyám, siratom, hogy nem él már. Hiányozna a személyisége? Egyáltalán nem, szétroncsolt, amíg élt az aurája. Mégis van egy de.  

Mi ez a de? Mi köthető ehhez a de-hez? Mi ez a szorító érzés a gyomorban és a torokban máris? Miért potyognak a könnyeim a "de" Damoklésze alatt? Mit kezdenék a válasszal? Olyan, mintha nem merném elvágni a saját mérgező köldökzsinóromat. Mert eddig a méreg éltetett. A dac, a gyűlölet, a düh, a harag, az ellenállás, a keserűség, a reménytelenség. Félek minden teremtő erőtől. Félek attól, hogy én is mérgezni fogok. Számonkérni, követelni, eltiporni. Félek a saját következményeimtől. Folyton azt érzem, hogy koszos és stigmatizált vagyok. Mint egy drogos, aki próbál lejönni a szerről, és próbálja újjáépíteni a hétköznapjait. S mik ezek a stigmák? Ápolatlanság, kosz, nagy has, hadarás, kapkodás. Vicces, most esett le, hogy anyám a saját koszosságától való félelmét projektálta ki ránk azáltal, hogy engem vádolt ezzel, és párhuzamosan velem és a tesómmal takaríttatott ki mindent. Ìgy aztán mindig ő mérhette le a koszosság fokát. Őt senki nem ítelhette meg igazán, csak a piros betűs ünnepekkor, amit aztán jól bestresszelve élt meg, és így mi is, persze. 

Folyt. köv., valamikor, valahol. 

Leírom, nehogy elfelejtsem, bár ez talán kishitűség a részemről. Richtig zuhören - azaz, szó szerint fordítva -, helyesen odahallgatni. Nálunk ez sohasem létezett. A kommunikációs csatornában az információ átadásakor soha nem játszott szerepet, hogy akinek mondani szeretnék valamit, az kicsoda is pontosan, mit is szeretnék tulajdonképpen mondani, és a fogadót ez hogyan fogja érinteni. Én nem voltam őszinte anyámmal, mert korán megtanultam, hogy az számomra káros és veszélyes, visszaélt vele. Egyikőnk sem "hallgatott oda" igazán a másikhoz, mert nekem megvoltak már az előzetes rossz tapasztalataim az anyámmal történő őszinte kommunikációval kapcsolatban, neki pedig valószínűleg megvoltak a saját rossz tapasztalatai korábbról a saját anyjával, nagyanyjával kapcsolatban. Nem mesélt erről sohasem, csak annyit, hogy neki azt kellett csinálnia, amit megparancsoltak neki, tehát nekem is azt kell csinálnom, amit ő parancsol nekem. És itt újra felbukkan az örök kérdésem: Ha vele zsarnokoskodtak gyerekkorában, akkor miért másolta ő is tovább ezt a módszert a saját gyerekeivel kapcsolatban. Ha neki boldogtalan volt a gyerekkora, legyen nekünk is az? Ő meg volt arról győződve, hogy mindent értünk tesz, feláldozza magát az anyaság és a gyereknevelés oltárán. Hát, valami egészen más oltáron áldozta fel magát - talán a konok kétségbeesés reménytelenségén.

Tessék, a végére azonnal meglett ez a hashtag.....

Már fél órája keresek valamit a neten, amit talán tegnap vettem észre, egy hashtag-ről. Keresek mindig valamit, sosem tudok megállni. A ritmust a körkörös kétségbeesés adja, mi más. Folyton ki akarok lépni a mókuskerékből, mert már tudom, hogy amiben taposok szakadatlanul, nem az enyém, viszont nem tudom, hogy mi az enyém. És ez annyira fáraszt már. Tudom, hogy nem tudok semmi értelmeset csinálni a szabadnapomon, mégis mindig a forgatókönyv szerint cselekszem. Dühít, hogy hiába ismerem már ezt a láncreakciót, mégsem tudom megtörni ezt a fájdalmas rutint. Ez az én (egyik) kilenc pontom, és nem tudom, hogyan törhetnék ki belőle. Kicsit olyan, mintha azt hinném magamról, hogy én csak szenvedhetek, és tul. képp mindenki más is szenved, én mégsem jutök dűlőre a sajátoméval. Mintha minden egyes bejegyzéssel ugyanazt akarnám leírni, és már ez is untat, egy újabb metafórát, szinonímát keresni annak ábrázolására, ami mindig is van, volt. De ne legyen. Viszont csak a 'de' szócskát ismerem, mint önvezérlő parancsot. Szeretném átkódolni magam, bár ennek a gondolatára is elindult a gyomromból egy matéria fölfelé a nyelőcsövemen, egészen a torkomig, az orromig. Nem vagyok barátságban a sírással. Widerstandom van vele, ezt most nem tudom szebben magyarul megfogalmazni, a német szó tömörsége kifejezőbb számomra. 

És újra összezárt lábakkal, előre görnyedve ülök, csapásokra várva. Ha nincs ki üssön, ütöm én magamat, sokszor szó szerint kiütöm magamat - mert másképp nem megy. A percek peregnek, a kudarcélmény kisgömböc módjára dagad tovább. Szerencsém van, ha éjjel ő is alszik. Egyedül forrásvizet kortyolva érzem felüdült állapotban magam. Az egyetlen, amikor tisztítólag nyelek, átfolyatva magamon a földet tápláló víz gyógyító energiáit. A víz megnyugtat, egyben rettegek tőle. Szeretem, de pikk-pakk bele tudnék halni. Mint minden másba is. A jin-jang harcok kioltják és felerősítik egymást. Pörög a kerék tovább. 

Épp a címadáson gondolkodtam, amikor csörgött a telefon. Emiatt majdnem mégis elnapoltam az írást, amire reggel óta készülök. Pontosabban, nem készülök, kihagytam volna, de talán jobb lesz mégis így. A szokásos szabadnapos állapotban vagyok. A gyomromtól a torkomig egy görcshidat ézlelek, amin hatalmas forgalom van. Hányingerszerűség, éhség, undor, puffadás, puffogás. Jobb kezem jéghideg, fázom. A jobb lábamat a balon átvetve összegörnyedve görcsölök a széken, mikozben a világhálón olvasott dolgokkal tömöm az agyam. 

Amióta visszajöttünk Oy-Mittelbergből, ahol a zen retreaten voltunk, sikat feljön anyám, az álmaimban is. Jönnek könnyek is, vagy gondolatok, melyeket már mielőtt megfogalmaznám, nyomom vissza le a gyomrom katlanjába, ahonnan hidat képezve a torkomig vándorolnak föl-le, és megint, még mindig. Valami mindig közbejön. Ez lehetne a családunk mottója. Már majdnem elindultam. Már majdnem kimondtam. Már majdnem megtettem. Csak anyám iktatta ki a majdnemet. Majd magát is. Ő mindig kimondta. Mindig elérte. Most legalább is úgy tűnik. Furcsa, amikor felismered, hogy nem tudod, hogy ki volt ő. Ki volt az anyád, aki papíron anyád volt, meg persze biológiailag is, de amúgy? Kit siratsz, amikor miatta sírsz? Magadat siratod, mert már nem tudhatod meg soha, ki is volt az anyád? Nem tudok ránézni a fényképére. A fényképe is azt az automatikus nem reakciót váltja ki belőlem, amit míg élt, vele kapcsolatban konstans átéltem. Már nem is él, a nem, a majdnem mégis megmaradt. 

Apu azon gondolkodik, hogy miért tette meg. Én azon, hogy úristen, tényleg megtette, és nincs már többé. Soha nem találkozom már vele, soha nem beszélhetek már vele. Mit is mondanék neki, ha még élne? Alig beszéltem vele az elmúlt évben. Amikor húsvét után hazaindultunk, azt terveztem, hogy ez lesz az első alkalom, amikor nem megyek el hozzá. Most először nem vettem neki semmit. AZ eszembe sem jutott, hogy nem is tudok már vele találkozni. Azon a héten Scheibbsban voltunk Ausztriában, az első retreatünkön. Ott rengeteget foglalkoztam vele. Amikor szerda este egy korábbi résztvevő emlékére megtartott Theravada buddhista búcsúszertartáson egy falevél hátuljára felírhattuk azon halott szeretteink nevét, akitől elbúcsúzhattunk a szertartás keretei között, sokat gondolkodtam, hogy kit írjak rá. AZ első, automatikus reakcióm az volt, hogy anyám nevét írom fel, bár ő még élt akkor. megijedtem, hogy lehetek ennyire gonosz, hogy az egy élő ember nevét, a saját anyámat akarom a levélre ráírni. Bérmakeresztanyám, Zsuzsa nevét írtam fel. Nem is tudom, miért, talán az ő korai halála volt az egyetlen olyan haláleset az életemben, ami úgymond "váratlan" volt. Ő 34 vagy 35 éves korában halt meg nyirokcsomó-rákban. 

Két nappal később, pénteken, április 25-én délután 4 és fél 5 között a meditációs teremben csak én és egy bécsi pasi maradt meditálni. A pasit korábban okoskának kereszteltem el magamban, nagyon irritált, szépen kiprojektáltam rá dolgokat. Tudálékos, fennkölt, szertartásos, álszent, nem őszinte, stb. Ezalatt a félórás meditáció alatt azonban előszös sikerült egyedül Metta meditálnom, és őszinte, Liebende Gütével fordulnom irányába. Ekkor már apu holtan találta őt. Késő volt. Talán ezt siratom vele kapcsolatban. Már elkéstem vele kapcsolatban. Furcsa, de néha a kisgyerek nyüszít fel bennem, aki elvesztette az anyját. Én mégsem tudom kimondani ezt a szót. Az anyut már nagyon rég nem, az utóbbi években már átállt a nyelvem az anyám szóra, illetve a Hencire, de ez is inkább egy titoknév volt, amit apu meg én használtunk. Az ihletője Tódi volt a gumimacik rajzfilmsorozatból. Ő szólította sokszor így a gonosz gazdáját: "Ó, feneséges hencegem" 

Mégiscsak az anyám volt? Igen. Korábban megpróbáltam minden emlékét, nyomát kitörölni belőlem, persze, nem sikerült, illetve csak részben. Most már valóban nem tud beavatkozni az életembe, mégis benne van még erőteljesen. Hiába tudom, hogy az emléke kitörölhetetlen, nem is ezt szeretném. Magam sem tudom, mit szeretnék. Talán nyugvópontra jutni végre vele kapcsolatban. Az utóbbi években kezdtem megtanulni, hogyan tudom meghúzni a határvonalat közte és közöttem. Ez a folyamat szakadt meg, illetve egy másik, olyan sínpályára terelődött, ahol az egyik oldalon a sínek már nem vezetnek sehová. Úgy érzem, vele kapcsolatban a határvonalak meghúzását újra kell tanulnom. Furcsa, hogy ebben a kétszereplős történetben már csak az egyik szereplő él, a feladat azonban nem szűnt meg, csak átalakult. Hm. Valami mindig közbejön.

A tagadást sokféleképpen lehet megfogalmazni. Nem, nem lehet, nem éri meg, minek. Óriási tályog, tátongó űr. Fájdalmasan sérelmes. Ki volt, ki lehetett volna? Miért ezek a kérdések? Viszonyítási pont volt, mi más lett volna? Az alfa és omega. Egy korcs személyiség. Fáj, hogy nem ismertem. Fáj, hogy nem ismerhettem. MIÉRT FONTOS EZ? Tessék, a Caps Lock automatikusan bekapcsolódott. Fontos, mert egy sejtekből tevődtünk össze. Őrületes lélekvihar, amit kavart maga körül. Tragikusan végződött. Szenvedünk általa. Miért? Miért ez a kényszer, hogy nekünk kellett volna másképp cselekedni? Miért nekünk? Miért nem neki? Nem tudjuk már tőle megkérdezni. Borzalmas szerepet rótt ránk. Cipeljük mi is az ő terhét, élethossziglan. Kegyetlen volt. Magával szemben is. Bekapkodta a gyógyszereket, lesz, ami lesz. Hol hosszabb. hol rövidebb hatásszünetekkel. Gyűlölöm ezért. Semmit sem ismert el. Gyűlölöm, hogy csak azt látta, amit látni akart. A saját terhét porciózta ki ránk. Így neki könnyebb volt. Könnyebb? Aligha. Megfosztotta magát az élettől. Nem látott mást. Nem akart mást látni. Gyenge volt. De a gyengeségében is kegyetlen. Hogyan ölheti magát meg egy anya, két gyermek megszülése után? Ki volt számára ez a két gyerek? Miért hozta őket a világra? Ahogyan ő mondta, azért, hogy öregkorában ellássák őt. És ő ezt szó szerint így gondolta. Nem számított semmi más. A lényeg, hogy őt ellássák. Kegyetlenül félt, hogy a halálában egyedül marad. És mégis egyedül maradt. Egyedül vonaglott a gyógyszerek hatása alatt. Megbánhatta már akkor? Lehet. Túllőtt a célon. Megszűnt a fájdalma? Igen, a halálával számára megszűnt. Az egérutat választotta. De zsákutcára futott. Elszámította magát. Ez lenne a legfontosabb? Mindig valakit magam körül tudni, aki beállítja az optimális valamit? Csak a saját igazam a fontos? Én, én, én????? Neki ez volt a fontos. Gyűlölöm, hgy harapófogóként csipkedett belőlünk darabokat, amikor neki kellett. Ez éltette. Ez, amikor mások szenvedték ek az ő sérelmeit. A saját bűntudatát osztotta szét közöttünk. Egyedül hagyták, ő is egyedül hagyott minket. Szenvedjetek, ti is, mindannyian! Sírjatok, görnyedjetek, jajgassatok! Ez az én lábnyomom a világban. Métely. Örökre. Ha rám gondoltok, sírjatok szenvedjetek, Ez az utolsó üzenetem. Köszi, hogy a síron túl is ellátsz feladatokkal. Volt már belőle elég eddig is. Miattad még gyászolni sem lehet. Meghaltál? Igen, szenvedjetek. Nekem ez kb. 1-3 órán át tartott, de nektek sokkal hosszabb lesz,azt garantálom. Szörnyű, hogy mi siratjuk meg a haláltusádat. Kösz. nem akartam részt venni ebben. Igen, elképzeljük sokszor, milyenek lehettek az utolsó pillanatok. Szerintem nem így akartad, de már késő volt. Sajnálom. Sajnálom, hogy nen volt anyám, a szó klasszikus értelmében véve. Egy örök torzó maradtál a számomra. Nekem csak kb. 31 évemet tetted tönkre, apunak kb. 38-at. Tönkretettél egy férfit, az apámat. Tönkretettél engem, mint gyermeket. Tönkretetted magadat, mint élőlényt. Megölted magad. Mert féltél a vilégtól. Féltél az ismeretlentől. Ez nem ment fel téged viszont semmi alól. Elvégre 56 éves voltál. Testben, Lélekben kb. 6-7. Viszont mi nem tehettünk róla. Sajnálom, hogy ezt választottad. 

Gyötrődés a köbön. Némaság, görcsösen. Félelem egy mosolytól is. Tőszavak, tőmondatok. Vagy még ennyi sem. Ha két percig lenyomva tartanám a space billentyűt, az tudná talán legjobban kifejezni a szavak nélküli gondolatözönt.

Akkor most kérdezek inkább magamtól. Egyszer már sikerült ezzel a módszerrel kibillenteni magamat ebből az állapotból, ami időről-időre visszatér, eluralkodik rajtam. Bénító tehetetlenség. Mit érzek most? Ürességet, tehetetlenséget, fájdalmat, azt a bizonyos 'én nem értek már semmit sem' érzetet. Gúzsba köt. Börtönbe zár. Tudom, hogy ez nem vezet sehová sem. Marginalizál és minimalizál. Magam sem tudom, hogy mi ez. Leblokkol, és már ezt a mondatot sem tudom folytatni. Mi ez, és honnan jöhet? Valamit elrejt előlem az agyam, vagy nem tudom, melyik (test)részem. Mintha attól félnék a legjobban, hogy elrontok valamit, és ez a félelem olyannyira felerősödik, hogy nem teszek semmit, és tényleg elrontok valamit. Miért "jó" ez az állapot nekem? Pontosan az következik be, amitől félek. És ekkor már nem csak nekem tragikus a hangulatom, hanem annak is, aki ezt végignézi-átéli. 

Tessék, az aktuális anamnézis most már megszületett. Van bennem egy ősi, elementáris erejű bizonytalanság. Nem érzek szilárd talajt a lábaim alatt, pedig sóvárgok utána. Hiába tudom, hogy csakis én tudom megtapasztalni a szilárd talajt a lábaim alatt, mégis a bénító rettegő bizonytalanság az automatizmusom. Kelj fel, és járj...

Attól is félek, hogy leírjam, mi történt ma négy hete, 2014. április 25-én. Hogy anyám megölte magát. Meghalt. Ennyi. Csönd. Megdöbbenés. Sírás. Kérdések. Nincsenek válaszok. 

Ki volt ő? Ki vagyok én? Saját magam foglya vagyok, a módszertan lehet, hogy ismerős lenne neki. Bár, ebben nem is vagyok olyan biztos. Ha ismerős lenne neki, lehet, hogy még élne. 

Sajnálom, hogy már többé nem beszélhetünk egymással. Sajnálom? Soha nem értette meg a gondolataimat, érzéseimet. Azt sem tudom, ki volt ő. Azt sem tudja, tudhatja meg már, ki vagyok én. Miért fontos ez nekem? Szerettem volna, ha valamikor, egy kicsit talán, de megértett volna. Titkon soha nem adtam fel a reményt. Reméltem, hogy egyszer nem az lesz a reakciója a gondolataimra, érzéseimre, hogy még jobban a földbe döngöljön. Talán túl sokat reméltem tőle. Hát, nem tudom, és soha nem is fogom már megtudni, hogy milyen az, amikor egy gyerek érzéseit megérti az anyja. Talán, ha nekem is lesz gyerekem. Ha egyszer elhiszem magamról, hogy képes vagyok az anyaszerepre. Anya? Nálam ez egy kiüresedett, keserű, fájdalmas érzetet kelt. Gyűlölöm magát a szót is. Ostorcsapással egyenértékű. Titkon reméltem, hogy ő nem ilyen kegyetlen. Balázs jól fogalmazott. Anyám számomra a legnehezebb koan az életemben. 

Azt hiszem, a címben mindent összefoglaltam. A heti egyetlen szabadnapomon, amikor a nap nagy részét egyedül tölthetem, mindig összegörcsölődöm. ma mondjuk legalább befejeztem a könyvet, amit éppen olvastam a szinte kimondhatatlan nevű Michel Houellebecq francia írótól:az Egy sziget lehetősége című, 2005-ben írt időutazós regényéről van szó. A regény elolvasása után néztem meg a vonatkozó Wikipedia bejegyzéseket. Így már értem, honnan származik a kesernyésen negatív, ámde nagyjából kortipikus megközelítése a szeretetről, a családról és a férfi-női kapcsolatok bugyrairól. 1956-ban született, és ezt a könyvét 2005-ben, 49 évesen írta meg. Számomra megdöbbentő, ahogyan a háttérben végighúzódik ez a konstans gyerekkori fájdalma. Naná, hogy ez érintett meg legjobban. Viszont az érzem, amit ő: nem tudok megszabadulni ettől a fájdalomtól, illetve a folytonos fel-felbukkanásaitól az életemben. Még a tegnapi, szintén kortipikus - csak éppen magyar - albérlői kiköltözés tragikomédiában is anyám kárörvendését, maró gúnyát és lesajnálását éreztem. Erre csak rátett egy lapáttal, ami a nővéreméktől érkezik mostanában, teleregény stílusban, kis részekben adagolva. 

Szinte a DNS-láncaimban érzem ezt a félelmet. A csecsemő világra jövetele a baba számára egy óriási sokk, elszakadás a korábbi megszokott és biztonságos környezettől. Szerencsés esetben az anya feloldja, átalakítja ezt a sokkot, megnyugtatja és "újra" biztonságos környezetet biztosít gyermeke számára. Nos, nálam ez nem így történt. Másképpen nem tudom magyarázni ezt a bénító, sokkoló félelem érzést, ami minden esetben rámtör, amikor hosszabb időre egyedül maradok. A nikotin, az alkohol, az agresszió és düh levezetése más, ártatlan, akár ismeretlen áldozatokon mind azt a célt szolgálják, hogy visszanyomjam-tuszkoljam magamban ezt az ősi félelem érzést. Most is, amikor úgy érzem, hiába szeretnek, vígasztalnak, támogatnak az egyik oldalon, a másik oldalon mégsem oldódik ez a feszültség. Vagy csak nagyon lassan, mikromilliméternyi távolságokban mérve, már amennyiben ezt mérni lehet. nem hiszek abban, hogy valami lehet kicsit szar, és nagyon szar is. ki határozza meg, hogy mi a kicsi és a nagy? Ha már diszharmónia van, teljesen mindegy, hogy kicsit, vagy nagyon - fáj, és kész. 

Jól ébredtem ma. Egész korán, magamhoz képest. Megfőztem a teát, már nem bújtam vissza a meleg ágyba. Válaszoltam egy e-mailre, hosszan. Nem görgettem a választ magam előtt, mint szoktam. mégsem álltam neki jógázni. Reggeliztem. Kávéztam. Olvastam, a neten. Visszatértem a földre, és azt vettem észre, hogy a lábaim összecsavarodva, gyomrom görcsben, végtagjaim jéghidegek. Megfagytam. Térdeiiem ülve görnyedek össze a széken. Eltelt egy jó nagy tányér idő. Aztán leültem meditálni. Kb. 5 percig bírtam. Hullámokban tört rám a pánik, a meleg, pedig előtte még fáztam. Úgy éreztem, rögtön elhányom magam. Fölkeltem, visszaültem görnyedni az asztalhoz. A gyomrom egy kőkupac, kénesen fortyog, ámde statikus azért. Olyan megmozdíthatatlan masszává vált. 11:41. A fél nap már lepergett. Pedig görcsök nélkül ébredtem, sok mindent nem terveztem mára, mégsem tudok egyiknek sem nekiállni. Ki akar valami jönni a gyomromból, de nem tud. Úgy sejtem, ez valami elemi félelem-golyóbis. Időnként felszívja magát, időnként a háttérbe vonul. Nem is golyóbis, inkább egy medúza, mérges csápokkal. KI vagy te, mérgező medúza? Halálosan lepermetezed a neked nem tetsző akarathullámokat. Érdekes, a munkában békén hagysz. Köszi, nehogy aztán új ötleteket meríts ám tőlem!

Beszélgessünk. Szerintem sosem gondoltad volna, hogy én nem akarok neked ártani. A születésedbe már belekódolták, hogy mindenki meg akar téged támadni, ölni, eltaposni. Engem meg sem kérdeztél. Alapból azt gondoltad, hogy én csak árthatok neked. Hiszen nem is ismersz engem. Tudtad, hogy alapból nem szoktam ártani senkinek? Ha valaki direktben hátbatámad engem, akkor is elmenekülni szoktam, nem visszatámadni. A támadásoktól mindketten félünk. Sőt, mindketten attól félünk, hogy egymásra támadunk. Mindketten a másik agressziójától félünk. Miért, agresszív vagy? Le akarsz győzni? Mit jelent számodra a győzelem? Mi táplál téged? Mit gondolsz rólam, ki vagyok én? Én függök tőled, vagy te függsz tőlem? Függőségi viszonyban állunk egymással? Miért jó, ha görcsbe rendezed a vázrendszeremet? Egyáltalán, jó ez neked is? Törődik veled valaki? érdekelsz te valakit? Fáj az, ha senkinek nem kellesz? - legalábbis, te így gondolod. Milyen ott bent kuporogni? Milyen színű? Milyen illatú? Hogyan érzed ott bent magad? Azt hiszem, vannak közös vonásaink. mindketten félünk. Mindketten bezártuk magunkat valahová. Mindketten másra vágyunk, mint ami, és egyikőnk sem tudja, mi legyen az a más. Dehát mi egy testben lakunk. Tulajdonképpen még jó is, hogy vannak hasonlóságaink. A szótárunkba is ismerős a szószedet. Főleg, ami a jelzőket illeti. Nekem mostanában kedvem lett kibővíteni ezt a szótárfüzetet. Nem tudom, te hogy vagy vele, de csinálhatnánk együtt is, hm? 

Hallgassunk egy kis zenét, mit szólsz hozzá?

Nem kell rögtön sokat, mindent, azonnal, csakazértis. Egy percet is lehet rohanva, illetve lassan, szemlélődve átélni. Én szeretném jobban érezni magam, nem tudom, te hogy vagy vele. Ha elnyomod a vágyaidat, megfojtanak a kényszereid. Nem zavarlak most tovább. Egyáltalán, zavarlak?

Az agresszió mindig agressziót szül? A szenvedő fél reagálhat agresszióval, beletörődéssel, vagy elfojtással. Beletörődni soha nem törődtem bele. A dacom dühe mentett meg. Akkoriban is a zenében és a könyvekben fojtottam le magam. Ma sincs ez másképp. Mindig irigyeltem a művészeket. Ők ki tudták adni magukból, át tudták valamibe transzformálni a dühüket, érzelmeiket, érzéseiket. Engem mindig a tragikum, a pusztító fájdalom, a feldolgozatlan események, a szenvedés maga érintett meg. Velük éreztem testi és lelki közösséget. Úgy éreztem, ők is olyanok mint én, tehát így már nekem is van létjogosultságom erre a földi létre. Az álmaimba menekültem, ahol egyedül voltam, szabad és gondtalan. Nem féltem az egyedülléttől, hiszen a társas lét addig csak szenvedést okozott. Ha nem egy vidéki faluban növök fel, biztos, hogy elsodornak az alkohol és a drogok egyszerű megoldásai. Nem is tudom, mikor éreztem azt először alkohol hatása alatt, hogy szabad vagyok, gondtalan, semmi sem fáj. 

Persze, a másnapok mindig kegyetlenek. A szervezeted emlékeztet arra, ami esetleg kiesett az emlékezetedből. Más kérdés, hogy ezt a szenvedést ilyenkor tökéletesen csakis magának köszönheti az ember. És erre vannak szimpla, egyszerű regenerációs módszerek. Harmadnapra elmúlik. Az emléke nem fáj. 

Mit csináljak a felszínre törni készülő fájdalommal? A palackot már felnyitottam, végérvényesen. Egyszerre tudnék most rombolni és teremteni. Bár igaz, a romok eltakarítása is nehezen megy. Megőrülök a bennem dúló érzelmi viharoktól. Szenzitívnek lenni egyrészt baromi kimerítő. Másrészt, segít abban, hogy könnyebben tudjak ráhangolódni a másikra, legyen az állat, növény, vagy ember. 

Nem hiszek a negatív erő pozitív teremtő erejében. Mégis próbálkozom az írással, mert strukturálja a gondolatörvényeimet. Segít abban, hogy lassan újra könnyebben jussak levegőhöz. Nem akarok arra gondolni, hogy mennyire értelmesek, tartalmasak, konkrétak, maradandóak ezek a sorok. Korcs embernek érzem magam, aki a saját görcseibe zárva görnyedezik a hétköznapi élete fölött. És az idő közben telik. Megfeszülök azért, hogy fesztelenebbül éljek. Amikor bedurrannak a görcseim, akkor blokkolják az életerőmet. És ezt már halálosan unom. Nem találom a saját legális antibiotikumomat. Nem ismerem a nem ellenszerét.