Már fél órája keresek valamit a neten, amit talán tegnap vettem észre, egy hashtag-ről. Keresek mindig valamit, sosem tudok megállni. A ritmust a körkörös kétségbeesés adja, mi más. Folyton ki akarok lépni a mókuskerékből, mert már tudom, hogy amiben taposok szakadatlanul, nem az enyém, viszont nem tudom, hogy mi az enyém. És ez annyira fáraszt már. Tudom, hogy nem tudok semmi értelmeset csinálni a szabadnapomon, mégis mindig a forgatókönyv szerint cselekszem. Dühít, hogy hiába ismerem már ezt a láncreakciót, mégsem tudom megtörni ezt a fájdalmas rutint. Ez az én (egyik) kilenc pontom, és nem tudom, hogyan törhetnék ki belőle. Kicsit olyan, mintha azt hinném magamról, hogy én csak szenvedhetek, és tul. képp mindenki más is szenved, én mégsem jutök dűlőre a sajátoméval. Mintha minden egyes bejegyzéssel ugyanazt akarnám leírni, és már ez is untat, egy újabb metafórát, szinonímát keresni annak ábrázolására, ami mindig is van, volt. De ne legyen. Viszont csak a 'de' szócskát ismerem, mint önvezérlő parancsot. Szeretném átkódolni magam, bár ennek a gondolatára is elindult a gyomromból egy matéria fölfelé a nyelőcsövemen, egészen a torkomig, az orromig. Nem vagyok barátságban a sírással. Widerstandom van vele, ezt most nem tudom szebben magyarul megfogalmazni, a német szó tömörsége kifejezőbb számomra.
És újra összezárt lábakkal, előre görnyedve ülök, csapásokra várva. Ha nincs ki üssön, ütöm én magamat, sokszor szó szerint kiütöm magamat - mert másképp nem megy. A percek peregnek, a kudarcélmény kisgömböc módjára dagad tovább. Szerencsém van, ha éjjel ő is alszik. Egyedül forrásvizet kortyolva érzem felüdült állapotban magam. Az egyetlen, amikor tisztítólag nyelek, átfolyatva magamon a földet tápláló víz gyógyító energiáit. A víz megnyugtat, egyben rettegek tőle. Szeretem, de pikk-pakk bele tudnék halni. Mint minden másba is. A jin-jang harcok kioltják és felerősítik egymást. Pörög a kerék tovább.
