Annyiféleképpen leírtam már: nem megy, nem tudom, nem értem, nem akarom, nem szeretem, nem és nem.
Mi az igen?
Igen, akarom. Mit akarok? A nemeket átfordítani igenekbe. Viszont. Érteni? Tudni? Szeretni?
Érteni? Magamat? A gondolataimat? A szelfözönöket? A világot már rég nem. Az anyámat már rég nem. Ez utóbbi kettőt már nem akarom érteni, mégsem tudok velük mit kezdeni. Az én(ek), a szelf-síkok, a gondolatok viszont kaotikusan örvénylenek bennem, nem tudom irányítani, rendszerezni őket. Ismerkedem velük, bár igencsak energiafalók, szerintem. Mintha ők "etetnének" engem, és nem én őket.
Tudni? Ehhez még csakis a nem szócskát tudom társítani.
Szeretni? Néhány ember és tárgyak, helyek, pillanatok, zenék, könyvek, illatok. Énjeimet és szelfjeimet nem sorolnám most ide.
És így ez az egész borzasztóan frusztrál, lenyom, elnyel. Vannak pillanatok, amikor a felszínre rugdalom magam, levegőt venni, aztán újra alámerülök.
Sajnálom, Balázs, nem tudok konkrétabb lenni.
