Azt hiszem, a címben mindent összefoglaltam. A heti egyetlen szabadnapomon, amikor a nap nagy részét egyedül tölthetem, mindig összegörcsölődöm. ma mondjuk legalább befejeztem a könyvet, amit éppen olvastam a szinte kimondhatatlan nevű Michel Houellebecq francia írótól:az Egy sziget lehetősége című, 2005-ben írt időutazós regényéről van szó. A regény elolvasása után néztem meg a vonatkozó Wikipedia bejegyzéseket. Így már értem, honnan származik a kesernyésen negatív, ámde nagyjából kortipikus megközelítése a szeretetről, a családról és a férfi-női kapcsolatok bugyrairól. 1956-ban született, és ezt a könyvét 2005-ben, 49 évesen írta meg. Számomra megdöbbentő, ahogyan a háttérben végighúzódik ez a konstans gyerekkori fájdalma. Naná, hogy ez érintett meg legjobban. Viszont az érzem, amit ő: nem tudok megszabadulni ettől a fájdalomtól, illetve a folytonos fel-felbukkanásaitól az életemben. Még a tegnapi, szintén kortipikus - csak éppen magyar - albérlői kiköltözés tragikomédiában is anyám kárörvendését, maró gúnyát és lesajnálását éreztem. Erre csak rátett egy lapáttal, ami a nővéreméktől érkezik mostanában, teleregény stílusban, kis részekben adagolva.
Szinte a DNS-láncaimban érzem ezt a félelmet. A csecsemő világra jövetele a baba számára egy óriási sokk, elszakadás a korábbi megszokott és biztonságos környezettől. Szerencsés esetben az anya feloldja, átalakítja ezt a sokkot, megnyugtatja és "újra" biztonságos környezetet biztosít gyermeke számára. Nos, nálam ez nem így történt. Másképpen nem tudom magyarázni ezt a bénító, sokkoló félelem érzést, ami minden esetben rámtör, amikor hosszabb időre egyedül maradok. A nikotin, az alkohol, az agresszió és düh levezetése más, ártatlan, akár ismeretlen áldozatokon mind azt a célt szolgálják, hogy visszanyomjam-tuszkoljam magamban ezt az ősi félelem érzést. Most is, amikor úgy érzem, hiába szeretnek, vígasztalnak, támogatnak az egyik oldalon, a másik oldalon mégsem oldódik ez a feszültség. Vagy csak nagyon lassan, mikromilliméternyi távolságokban mérve, már amennyiben ezt mérni lehet. nem hiszek abban, hogy valami lehet kicsit szar, és nagyon szar is. ki határozza meg, hogy mi a kicsi és a nagy? Ha már diszharmónia van, teljesen mindegy, hogy kicsit, vagy nagyon - fáj, és kész.
