Az agresszió mindig agressziót szül? A szenvedő fél reagálhat agresszióval, beletörődéssel, vagy elfojtással. Beletörődni soha nem törődtem bele. A dacom dühe mentett meg. Akkoriban is a zenében és a könyvekben fojtottam le magam. Ma sincs ez másképp. Mindig irigyeltem a művészeket. Ők ki tudták adni magukból, át tudták valamibe transzformálni a dühüket, érzelmeiket, érzéseiket. Engem mindig a tragikum, a pusztító fájdalom, a feldolgozatlan események, a szenvedés maga érintett meg. Velük éreztem testi és lelki közösséget. Úgy éreztem, ők is olyanok mint én, tehát így már nekem is van létjogosultságom erre a földi létre. Az álmaimba menekültem, ahol egyedül voltam, szabad és gondtalan. Nem féltem az egyedülléttől, hiszen a társas lét addig csak szenvedést okozott. Ha nem egy vidéki faluban növök fel, biztos, hogy elsodornak az alkohol és a drogok egyszerű megoldásai. Nem is tudom, mikor éreztem azt először alkohol hatása alatt, hogy szabad vagyok, gondtalan, semmi sem fáj.
Persze, a másnapok mindig kegyetlenek. A szervezeted emlékeztet arra, ami esetleg kiesett az emlékezetedből. Más kérdés, hogy ezt a szenvedést ilyenkor tökéletesen csakis magának köszönheti az ember. És erre vannak szimpla, egyszerű regenerációs módszerek. Harmadnapra elmúlik. Az emléke nem fáj.
Mit csináljak a felszínre törni készülő fájdalommal? A palackot már felnyitottam, végérvényesen. Egyszerre tudnék most rombolni és teremteni. Bár igaz, a romok eltakarítása is nehezen megy. Megőrülök a bennem dúló érzelmi viharoktól. Szenzitívnek lenni egyrészt baromi kimerítő. Másrészt, segít abban, hogy könnyebben tudjak ráhangolódni a másikra, legyen az állat, növény, vagy ember.
Nem hiszek a negatív erő pozitív teremtő erejében. Mégis próbálkozom az írással, mert strukturálja a gondolatörvényeimet. Segít abban, hogy lassan újra könnyebben jussak levegőhöz. Nem akarok arra gondolni, hogy mennyire értelmesek, tartalmasak, konkrétak, maradandóak ezek a sorok. Korcs embernek érzem magam, aki a saját görcseibe zárva görnyedezik a hétköznapi élete fölött. És az idő közben telik. Megfeszülök azért, hogy fesztelenebbül éljek. Amikor bedurrannak a görcseim, akkor blokkolják az életerőmet. És ezt már halálosan unom. Nem találom a saját legális antibiotikumomat. Nem ismerem a nem ellenszerét.
