Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő stádium.
Mert a jelenlegi jelenleg ilyen: Ki vagy te? Mit akarsz a világban? Milyen emberek vesznek körül a hétköznapok során? Kik ezek az emberek? Kik azok az emberek, akik korábban körülvettek? Úgy érzem, hogy letéptem (letépték? letépődtek?) a leveleimet a bokorról. A föld feletti növényke most csupasz, letarolt. A gyökerek megvannak, de a föld feletti torzó azon gondolkodik, hogy egy ilyen elemi tornádó után hogyan viszonyuljon a saját gyökereihez. Illetve, hogy-hogy a gyökerei megúszták ezt a cunamit. Kérdések tömkelege lengeti meg fuvallatként a megmaradt csonkot. Minden egyes fuvallattal újabb kérdés érkezik. Ki is ez a gyökér? (Khmm-khmmm...) Mik a gyökereim? Kik azok az emberek, akik a gyökereimhez kapcsolódnak? Mit kezdjek velük? Mit kezdjek magammal? Miért küzdjek, lobogjak? Egyáltalán, küzdjek-e? A küzdelem szó is ebben a kontextusban inkább negatív számomra. Mit jelent küzdeni? Látni egy célt, amiért teljes erőbedobással küzdhetünk. Nem látni a célt, de küzdeni, mert így szoktuk meg, eleink is így élték le az életüket. Nem a cél a fontos, hanem az odáig vezető út, blablabla. Nem így éled az életed, nem így viselkedsz? Hmm, különös, sőt, kissé furcsa. Dehát én nem így ismertelek meg. Dehát senki nem így viselkedik, Dehát tulajdonképpen mit is akarsz ezzel a viselkedéssel elérni? Hmmm, a kör bezárult.
Kíváncsi vagyok, milyen válaszok fognak születni. Kíváncsi vagyok, mert lehet, hogy x idő múlva jön egy újabbb vihar, és a kérdésekre új válaszok születhetnek, illetve újabb, más kérdések születhetnek. Már most is minden átértékelődött bennem. Legszívesebben újraolvasnék könyveket, újranéznék filmeket, előadásokat. Vissza azért nem mennék időben, nem szeretném újraélni az elmúlt 32 évemet. A régmúlt poshadt biztonsága elillant, felszívódott.
Van most ez az új, ismeretlen, veszélyes világ. Álmomban ismét Budapesten bolyongtam. Budapesten, bár a város teljesen másképp nézett ki, és pl. 32 kerületből állt. A város egyik végéből kellett eljutnom a másikba, tömegközlekedve, egyedül, pénz nélkül, vagy minimális pénzzel, telefonos és internetes mankókat is nélkülözvén. A metró peronja két szintes volt, és az emeletek között egy vékony palló segítségével lehetett közlekedni. Ráléptem a pallóra, felemelt egy szinttel. Nem volt semmilyen korlát, kapaszkodó. Meginogtam, tériszonyom lett, a szél is fújni kezdett. Úgy éreztem, mindjárt visszazuhanok az alsó szintre, de nem a peronra, hanem a sínek közé. Már a gondolattól felébredtem. Két perc múlva csörgött Balázs órája. Nekem még volt kb. 40 percem. Szerencsére túl fáradt voltam, sikerült visszaaludnom. viszont az álom hangulata már két napja kísért.
Ez az egyik örök félelmem. Pénz nélkül, egyedül, egy ismeretlen nagyvárosban. Halálfélelem. Balesetveszély, vagy konkrétan az életemre törnek. Esetleg meg akarnak erőszakolni. A tehetelenség érzése. Kiúttalanság, mégis megyek valahová. Mozgásban vagyok, de nem tudom, mi mozgat. Riadtan ébredek ilyenkor reggelente.
