A bűntudatban korlátok közé szorul az ember. A saját korlátai közé. A félelem eltompít, magatehetetlenné tesz. Az idő pedig csordogál, olykor sebesen, máskor rohanva, suhanva tovaszáll. Sziréna, landoló repülők, naplemente, a lámpa pirosról zöldre vált. Majd újra pirosra. Te dönthetsz, mikor, melyiknél lépsz az úttestre. Te, aki vagy. Valahonnan, valahová, s mindeközben.
Könnyezni szabad, könnyezni fáj. Hadd folyjon, kérdezni sem muszáj. Vannak kérdések, melyekre nincsenek válaszok. A kérdések bevésődtek, a válszok hiánya vályatokat fúr a hétköznapokba, labirintust képez. Bolyongsz benne, merengőn, kilátástalanul. Fárasztó már, meg unalmas is egyben. Kiköpnéd, mint a rágót, de nem mered. Megszoktad már az ízét. Mit csinálnál nélküle?
Ez a kérdés pulzál és frusztrál egyben. Mit, hogyan, miként, miért úgy? Hogyan tudod élni szabadon az életed válszok nélkül? Miért kellenek a válszok, és miért torlódnak a kérdések?
Amikor még élt az anyám, úgy éreztem, hogy nekem nincs is igazi anyám, egy zsarnokom, egy parancsolóm van, aki történetesen engem szült. Most, hogy már tényleg nincs anyám, siratom, hogy nem él már. Hiányozna a személyisége? Egyáltalán nem, szétroncsolt, amíg élt az aurája. Mégis van egy de.
Mi ez a de? Mi köthető ehhez a de-hez? Mi ez a szorító érzés a gyomorban és a torokban máris? Miért potyognak a könnyeim a "de" Damoklésze alatt? Mit kezdenék a válasszal? Olyan, mintha nem merném elvágni a saját mérgező köldökzsinóromat. Mert eddig a méreg éltetett. A dac, a gyűlölet, a düh, a harag, az ellenállás, a keserűség, a reménytelenség. Félek minden teremtő erőtől. Félek attól, hogy én is mérgezni fogok. Számonkérni, követelni, eltiporni. Félek a saját következményeimtől. Folyton azt érzem, hogy koszos és stigmatizált vagyok. Mint egy drogos, aki próbál lejönni a szerről, és próbálja újjáépíteni a hétköznapjait. S mik ezek a stigmák? Ápolatlanság, kosz, nagy has, hadarás, kapkodás. Vicces, most esett le, hogy anyám a saját koszosságától való félelmét projektálta ki ránk azáltal, hogy engem vádolt ezzel, és párhuzamosan velem és a tesómmal takaríttatott ki mindent. Ìgy aztán mindig ő mérhette le a koszosság fokát. Őt senki nem ítelhette meg igazán, csak a piros betűs ünnepekkor, amit aztán jól bestresszelve élt meg, és így mi is, persze.
Folyt. köv., valamikor, valahol.
