Gyötrődés a köbön. Némaság, görcsösen. Félelem egy mosolytól is. Tőszavak, tőmondatok. Vagy még ennyi sem. Ha két percig lenyomva tartanám a space billentyűt, az tudná talán legjobban kifejezni a szavak nélküli gondolatözönt.
Akkor most kérdezek inkább magamtól. Egyszer már sikerült ezzel a módszerrel kibillenteni magamat ebből az állapotból, ami időről-időre visszatér, eluralkodik rajtam. Bénító tehetetlenség. Mit érzek most? Ürességet, tehetetlenséget, fájdalmat, azt a bizonyos 'én nem értek már semmit sem' érzetet. Gúzsba köt. Börtönbe zár. Tudom, hogy ez nem vezet sehová sem. Marginalizál és minimalizál. Magam sem tudom, hogy mi ez. Leblokkol, és már ezt a mondatot sem tudom folytatni. Mi ez, és honnan jöhet? Valamit elrejt előlem az agyam, vagy nem tudom, melyik (test)részem. Mintha attól félnék a legjobban, hogy elrontok valamit, és ez a félelem olyannyira felerősödik, hogy nem teszek semmit, és tényleg elrontok valamit. Miért "jó" ez az állapot nekem? Pontosan az következik be, amitől félek. És ekkor már nem csak nekem tragikus a hangulatom, hanem annak is, aki ezt végignézi-átéli.
Tessék, az aktuális anamnézis most már megszületett. Van bennem egy ősi, elementáris erejű bizonytalanság. Nem érzek szilárd talajt a lábaim alatt, pedig sóvárgok utána. Hiába tudom, hogy csakis én tudom megtapasztalni a szilárd talajt a lábaim alatt, mégis a bénító rettegő bizonytalanság az automatizmusom. Kelj fel, és járj...
Attól is félek, hogy leírjam, mi történt ma négy hete, 2014. április 25-én. Hogy anyám megölte magát. Meghalt. Ennyi. Csönd. Megdöbbenés. Sírás. Kérdések. Nincsenek válaszok.
Ki volt ő? Ki vagyok én? Saját magam foglya vagyok, a módszertan lehet, hogy ismerős lenne neki. Bár, ebben nem is vagyok olyan biztos. Ha ismerős lenne neki, lehet, hogy még élne.
Sajnálom, hogy már többé nem beszélhetünk egymással. Sajnálom? Soha nem értette meg a gondolataimat, érzéseimet. Azt sem tudom, ki volt ő. Azt sem tudja, tudhatja meg már, ki vagyok én. Miért fontos ez nekem? Szerettem volna, ha valamikor, egy kicsit talán, de megértett volna. Titkon soha nem adtam fel a reményt. Reméltem, hogy egyszer nem az lesz a reakciója a gondolataimra, érzéseimre, hogy még jobban a földbe döngöljön. Talán túl sokat reméltem tőle. Hát, nem tudom, és soha nem is fogom már megtudni, hogy milyen az, amikor egy gyerek érzéseit megérti az anyja. Talán, ha nekem is lesz gyerekem. Ha egyszer elhiszem magamról, hogy képes vagyok az anyaszerepre. Anya? Nálam ez egy kiüresedett, keserű, fájdalmas érzetet kelt. Gyűlölöm magát a szót is. Ostorcsapással egyenértékű. Titkon reméltem, hogy ő nem ilyen kegyetlen. Balázs jól fogalmazott. Anyám számomra a legnehezebb koan az életemben.
