Nem tudom elhinni, hogy anyám önző és gonosz. Egy érdekember, akinek kizárólag csak a saját jóléte, pontosabban, a pénze és annak mennyisége a legfontosabb. Ilyen még a mesékben sincs, mert, ha jól emlékszem, Dagobert bácsi fukar volt, de voltak őszinte társas érzelmei. Anyámnak nincsenek.
Én azt gondolom (lehet, hogy tévedek), hogy ha egy nő életet ad a gyermekének, és anyává válik, érzelmi és társas szinten egy "magasabb" szintre lép automatikusan. Én úgy feltételezem, hogy a terhesség és a szülés által a nőknél - a saját érzelmi és fizikai életében bekövetkező változások miatt, egyszerűen a biológiai meghatározottság okán - a szülés után egy olyan kapcsolat folytatódik az anya és gyermeke között, ami alapvetően az őszinteségen és a kölcsönösségen alapul. Az anya, felismerve saját felelősségét abban, hogy nélküle a csecsemő meghal - s később, amíg ki nem repül a fészekből , a gyermek a szüleire szoru l- a gyermekvállalást és nevelést ennek a sajátos, egy bizonyos ideig automatikusan egyoldalú függés tudatában gyakorolja. Tehát, azért szülök egy gyermeket, mert úgy érzem, hogy a férjemmel úgy lesz teljes a közös életünk, hogy utódokat nemzünk és nevelünk, közösen, mindenféle előre determinált célok nélkül. Megszületik a gyermek, felneveljük, majd kinyitjuk a gyermek előtt a világ ajtaját, és útjára bocsájtjuk, hadd fedezze és lakja be ő a világot magának. Mindeközben mindenki rengeteget tanul saját magáról, a világról, egymásról. Miután a gyermek felnőtt, az élet megy tovább, és továbbra éljük az életünket - ki-ki a saját maga által előteremtett keretek között.
Ezzel szemben az én életem anyám szemszögéből a következő szempontok mentén zajlott -zajlik: Anyám 18 évesen férjhez ment, mert nehogy vénlány maradjon - iskolát elvégezte, elkezdettt dolgozni, most jön akkor az esküvő. Az esküvő után következik a gyerekvállalás, megkezdődik a gyereknevelés. Eközben párhuzamosan a házasélettel folytatódott anyám gyermekélete is, az őt felnevelő nagyszülei haláláig, ami azt jelentette, hogy továbbra is mindenben engedelmeskedett azoknak, akik felnevelték, mert hát ugye ők is mennyi időt és pénzt áldoztak az anyám felnevelésére, ezért anyámnak az élete végéig ezt kell megszolgálnia. Eközben anyám gyermekei növekednek, anyám többszörs kényszerek között szenvedett: nagyszülei elvárásai, a házasélet és a gyermeknevelés kötelességei, és a saját igényei. Itt a harmadik pont a lényeges: a saját igényei. A többit mind a társadalmi konvenciók és a családi hagyományok szabták meg, és a saját igényeire ezek mellett már nem maradt ereje-energiája, illetve a családi hierarchikus hagyományokból következve olyan, mint saját igény, nem létezett. A mi matriarchális családhistóriánkban mindig a legidősebb nőnek volt igaza, és az ő saját igényeit kellett mindenkinek kielégítenie. Ebből következve anyám úgy nőtt fel, hogy sosem látta, milyen az, amikor valaki szabadon, önállóan dönt, annak minden következményével együtt. Azt látta, hogy ha valaki a saját igényeit szeretné kielégíteni, akkor a család többi tagját kell "bevonni" ebbe. Ha a családtag ezt nem akarja, akkor kényszeríteni erre, akár a többi családtagot is bevonva ebbe a játszmába. Ha továbra sem akarja, akkor lelki terror által elérni azt az állapotot, amikor a családtag saját magát teljesen kikapcsolja úgymond a racionalitásból, és teljes mértékben, gondolkodás nélkül engedelmeskedik a "matriarcha" parancsainak. mindeközben az anyámnak soha fel sem merült, hogy ő valamit rosszul csinálna. Ő csak úgy élt és cselekedett, mint a többiek is a családjában, vagy a faluban.
Tehát, ha ő megszült két gyereket, akkor a gyerekeknek kötelességük az ő igényeit kielégíteni minden esetben, egészen a sírig. Ha esetleg valamelyikük ebben nem, vagy nem így kíván részt venni, akkor jön a jól ismert módszer: kényszerítés, lelki terror, a másik identitásának totális mellőzése.
Ha valaki ki akar szállni ebből a játékból, akkor elköveti az ősbűnt. Ezután már annyira sem kell tekintettel lenni a másikra, mint eddig. Most már legalább a külvilág előtt sem kell megjátszania magát.
Szerintem anyámnál minden cselekedete mögött ott van az a sokkolt kisgyerek, akit elhagytak, mellőztek, koloncnak tekintettek. Mégsem tudom megérteni azt, hogy a házasságát és a gyerknevelést mégis úgy alakította, ahogyan a családban eddig mindenki más. Miért van az, hogy ha az ő érdekei úgy diktálják, csak akkor megpróbál érzelmi kapcsolatot teremteni a másikkal - azt gondolván, hogy így minden korábbi tettét, viselkedését egy csapással kitörölheti a másik emlékezetéből. Miért gondolja azt, hogy ha ő porig gyaláz valakit, akkor a másiknak ettől függetlenül így kell őt elfogadnia olyannak, amilyen? Ő azt várja el tőlem, hogy én automatikusan mindent fogadjak el vele kapcsolatban olyannak, ahogyan ő alakítja, mert ő az anyám, és én a gyereke vagyok. Ha nem így cselekszem, akkor én vagyok a tékozló gyermek. Ez egy abszolút egyirányú, hierarchikus gondolkodásmód. Nekem van attól bűntudatom, hogy nem akarom az ő igényeit kielégíteni. Mert akkor én vagyok a háládatlan gyerek, akit az sem érdekel, ha ő éhen hal.
