Épp a címadáson gondolkodtam, amikor csörgött a telefon. Emiatt majdnem mégis elnapoltam az írást, amire reggel óta készülök. Pontosabban, nem készülök, kihagytam volna, de talán jobb lesz mégis így. A szokásos szabadnapos állapotban vagyok. A gyomromtól a torkomig egy görcshidat ézlelek, amin hatalmas forgalom van. Hányingerszerűség, éhség, undor, puffadás, puffogás. Jobb kezem jéghideg, fázom. A jobb lábamat a balon átvetve összegörnyedve görcsölök a széken, mikozben a világhálón olvasott dolgokkal tömöm az agyam.
Amióta visszajöttünk Oy-Mittelbergből, ahol a zen retreaten voltunk, sikat feljön anyám, az álmaimban is. Jönnek könnyek is, vagy gondolatok, melyeket már mielőtt megfogalmaznám, nyomom vissza le a gyomrom katlanjába, ahonnan hidat képezve a torkomig vándorolnak föl-le, és megint, még mindig. Valami mindig közbejön. Ez lehetne a családunk mottója. Már majdnem elindultam. Már majdnem kimondtam. Már majdnem megtettem. Csak anyám iktatta ki a majdnemet. Majd magát is. Ő mindig kimondta. Mindig elérte. Most legalább is úgy tűnik. Furcsa, amikor felismered, hogy nem tudod, hogy ki volt ő. Ki volt az anyád, aki papíron anyád volt, meg persze biológiailag is, de amúgy? Kit siratsz, amikor miatta sírsz? Magadat siratod, mert már nem tudhatod meg soha, ki is volt az anyád? Nem tudok ránézni a fényképére. A fényképe is azt az automatikus nem reakciót váltja ki belőlem, amit míg élt, vele kapcsolatban konstans átéltem. Már nem is él, a nem, a majdnem mégis megmaradt.
Apu azon gondolkodik, hogy miért tette meg. Én azon, hogy úristen, tényleg megtette, és nincs már többé. Soha nem találkozom már vele, soha nem beszélhetek már vele. Mit is mondanék neki, ha még élne? Alig beszéltem vele az elmúlt évben. Amikor húsvét után hazaindultunk, azt terveztem, hogy ez lesz az első alkalom, amikor nem megyek el hozzá. Most először nem vettem neki semmit. AZ eszembe sem jutott, hogy nem is tudok már vele találkozni. Azon a héten Scheibbsban voltunk Ausztriában, az első retreatünkön. Ott rengeteget foglalkoztam vele. Amikor szerda este egy korábbi résztvevő emlékére megtartott Theravada buddhista búcsúszertartáson egy falevél hátuljára felírhattuk azon halott szeretteink nevét, akitől elbúcsúzhattunk a szertartás keretei között, sokat gondolkodtam, hogy kit írjak rá. AZ első, automatikus reakcióm az volt, hogy anyám nevét írom fel, bár ő még élt akkor. megijedtem, hogy lehetek ennyire gonosz, hogy az egy élő ember nevét, a saját anyámat akarom a levélre ráírni. Bérmakeresztanyám, Zsuzsa nevét írtam fel. Nem is tudom, miért, talán az ő korai halála volt az egyetlen olyan haláleset az életemben, ami úgymond "váratlan" volt. Ő 34 vagy 35 éves korában halt meg nyirokcsomó-rákban.
Két nappal később, pénteken, április 25-én délután 4 és fél 5 között a meditációs teremben csak én és egy bécsi pasi maradt meditálni. A pasit korábban okoskának kereszteltem el magamban, nagyon irritált, szépen kiprojektáltam rá dolgokat. Tudálékos, fennkölt, szertartásos, álszent, nem őszinte, stb. Ezalatt a félórás meditáció alatt azonban előszös sikerült egyedül Metta meditálnom, és őszinte, Liebende Gütével fordulnom irányába. Ekkor már apu holtan találta őt. Késő volt. Talán ezt siratom vele kapcsolatban. Már elkéstem vele kapcsolatban. Furcsa, de néha a kisgyerek nyüszít fel bennem, aki elvesztette az anyját. Én mégsem tudom kimondani ezt a szót. Az anyut már nagyon rég nem, az utóbbi években már átállt a nyelvem az anyám szóra, illetve a Hencire, de ez is inkább egy titoknév volt, amit apu meg én használtunk. Az ihletője Tódi volt a gumimacik rajzfilmsorozatból. Ő szólította sokszor így a gonosz gazdáját: "Ó, feneséges hencegem"
Mégiscsak az anyám volt? Igen. Korábban megpróbáltam minden emlékét, nyomát kitörölni belőlem, persze, nem sikerült, illetve csak részben. Most már valóban nem tud beavatkozni az életembe, mégis benne van még erőteljesen. Hiába tudom, hogy az emléke kitörölhetetlen, nem is ezt szeretném. Magam sem tudom, mit szeretnék. Talán nyugvópontra jutni végre vele kapcsolatban. Az utóbbi években kezdtem megtanulni, hogyan tudom meghúzni a határvonalat közte és közöttem. Ez a folyamat szakadt meg, illetve egy másik, olyan sínpályára terelődött, ahol az egyik oldalon a sínek már nem vezetnek sehová. Úgy érzem, vele kapcsolatban a határvonalak meghúzását újra kell tanulnom. Furcsa, hogy ebben a kétszereplős történetben már csak az egyik szereplő él, a feladat azonban nem szűnt meg, csak átalakult. Hm. Valami mindig közbejön.
