Teljesen skizofrén egy hetem volt. Amikor nem dolgoztam, akkor magamat figyeltem, az érzéseimet, a reakcióimat, a testi pszichoszomatikus tüneteket, mindent. És ezek a megfigyelések, adatok keringtek körbe-körbe az agyamban, a testemben, mikor, hogy. Egészen elképesztő egy állapot, amikor szeretnék valamit csinálni, és nem bírok nekiállni. Az agyam azt mondja, ülj most le egy kicsit németezni, és a testem nem engedelmeskedik. Mást csinál, a szorongás és a bűntudat pedig egyre jobban erősödik, amíg teljesen be nem frusztrálom magamat. Nem nagyon tudok jelen lenni, csak nyomokban. Teljesen hullámzó a kedélyállapotom. Az egyik pillanatban nyugtatni próbálom magam, hogy nem baj, most ez van, ne görcsölj rá a dolgokra, a másik pillanatban pedig "rohanok" az internethez eltömni az agyamat információhulladékokkal. A gyomrom pedig egész héten nagyon rossz, az étvágyammal együtt. Bűntudatot jelent minden egyes kajálás, minden egyes önálló döntés meghozatala. A hét vége felé már ennek következtében el is késtem mindenhonnan, ahonnan csak el lehetett. Egy hete kellene leírnom egy receptet, és tologatom tovább ezerrel. Nem azért, mert nem tudnám megírni, nem azért, mert esetleg félek, hogy rosszul fogalmazok, nem. Egyszerűen frusztrálom saját magam azzal, hogy megígértem valamit, amit lehet, hogy nem teljesítek, és szinte beszuggerálom, hogy "rosszat" gondoljanak rólam emiatt.
Olyan, mintha nem tudnám összehangolni a jobb és bal agyféltekém működését. Még a meditáció közben és érzek görcsöt magamban, csak az általában ilyenkor nem a gyomromban van, hanem feljebb csúszik a nyelőcsövembe és a torkomba. ilyenkor nem tudok rendesen ki-és belélegezni, mert folyton elakad a légáramlat ebben a csomóban.
Mindemelett, nem tudom még olyan jól megfigyelni ezt a "másik lényt" bennem: már az is rettenetes energiákat emészt fel, hogy a hatását a lényemre megpróbáljam valamelyest csillapítani. Kommunikálni nem tudok vele. Nem tudom eldönteni, hogy ez a "lény" az énem egy olyan síkja, szelete, amit nem tudok elfogadni önmagamban, vagy pedig egy olyan "kisgömböc", ami az anyám által okozott elfojtott lelki fájdalmakból, érzésekből táplálkozik.
Nézzük először az immanens verziót! Ez a lény a következő dolgokat kántálja bennem folyamatosan, azt hiszem:
- nem vagy rá képes, nem vagy te jókislány, hogy csak úgy leülj tanulni, a rendszeresség, szisztematikusság sosem volt jellemző rád.
- Mit akarsz most ezzel, úgysem fog sikerülni neked, kár erőltetned!
- Gyenge vagy, koszos, piszkos, igénytelen.
(Amikor ezeket leírom, a gombóc felkúszik a torkomba, és rámjön a bőghetnék.)
- Még ahhoz is béna vagy, hogy "jó dolgodban" hasznos dolgokat csinálj.
Na, ennél az utolsó mondatnál már teljesen világos, hogy anyám hangját hallom mélyről feltörni. A paradox a szituációban az, hogy ő mindig azt akarta, hogy tanuljak minél többet, én erre szinte sosem tanultam semmit. Most viszont én szeretnék többet tanulni, viszont nem engedelmeskedik a testem nekem. Pedig minden feltétel adott, és mégsem. Le vagyok bénulva, amikoraz agyammal szeretnék leülni tanulni, és mégsem tudok nekiállni. Az idő meg csak rohan, persze.
Nézzük most meg a "kisgömböcöt"'!
- A kisgömböc ált. olyankor jelentkezik, amikor pl. valamit először kell csinálnom. Teljesen mindegy, hogy milyen egyszerű dolog az, annyira ráparázok, hogy úgyis el fogom rontani, hogy egy nüansznyi feladat megoldása is óriási erőfeszítéseket követelhet meg. Ezen a téren talán már annyit fejlődtem, hogy ismerem ezt az érzést, tudom, hogy miért tör fel bennem, és már úgy érzem, kicsit tudom kezelni. Azaz, egy nyugodt környezetben nem pánikolok be, nem próbálok mást kommunikálni, mint amit érzek.
- Aztán. A bűntudat, hogy nem beszélek anyámmal. A bűntudat amiatt, hogy mélységesen gyűlölöm őt. A bűntudat amiatt, hogy nem kenhetek mindent az anyámra, a saját döntéseimért én vagyok a felelős. És ilyenkor a kör bezárul, totális blokk, szorongás, olykor pánik érzése.
Így visszaolvasva, teljesen fölöslegesnek tűnik ez a kettéosztás, mert mindkettőnek egy az origója, mégpedig az anyám. Viszont ezt nem tudom sem elhinni, sem elfogadni. Olyan érzésem van, mintha megpróbálnám rákenni a felelősséget azért, ami pedig az enyém. Nem foghatom anyámra, hogy miatta nem tudok leülni németezni, mert csak le kellene ülnöm, és csinálni.
A héten újra azt a gyomorégést érzem, ami már legalább másfél éve nem jelentkezett. Nem mindig, de sokszor érzem. Nincs is kedvem kaját csinálni. Nehezemre esik a meditáció is, bár a korábbiakhoz képest most sűrűbben nekiállok. Nehezen viselem azt is, ha nem tudok egyedül lenni. Ezt az állapotot éreztem kb. permanensen az első éveben, 2011-ben, amikor kiköltöztünk. Most annyiban másabb, hogy szerencsére a munkahelyi munkát többnyire ugyanúgy el tudom látni, illetve a munkámat ott úgy érzem, jól koordinálom. Itthon viszont teljesen szétestem, de annyiban azért már más, hogy teljesen nem vagyok cselekvőképtelen, viszont minden egyes tevékenységem borzasztóan kimerít. Ami változás még, hogy megpróbálom vagy szavakban, vagy írásban leírni a gondolataimat, érzéseimet. Ez enyhíti a szorongásomat. Olyan, mintha most újra kellene tanulnom járni, pedig már egyszer megtanultam. Próbálok nem türelmetlen lenni, viszont úgy érzem, valamit még másképp kellene csinálnom, de nem tudom még, hogy mi az.
