Esik eső karikára...
Szóval, a helyzet az, hogy ma kicsit jobban vagyok. Nem szorít a görcs annyira, de azért még nyomokban tartalmazza a szervezetem: a hasamban, a kezeimben, az agyamban. Tiszta furcsa figyelni magam: főzni akarok, de nem megy. Tanulni akarok, de nem megy. Tusolni akarok, de nem megy. Miért?
Büdös vagyok, fáj a gyomrom, nyűgös is, talán. Semmi sem jó. Valamiért csak a nem szócska dübörög az agyamban. Tudom, hogy csak föl kellene emelnem magam a székről, és tenni azt, amit az agyammmal tenni akarok. Mégsem teszem.
Mit akarhat az agyam? Dolgozni, tanulni, megfelelni a társadalmi konvencióknak, "tattattara".
Mit nem akar az agyam? Nem csinálni semmit, nem dolgozni semmit, szeretni és elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok. nem tudja az agyam elképzelni, hogy jól is tudok csinálni valamit. Ha valami mégis sikerül, azért kb. elnézést akarok kérni, és a szerencsének és a véletlennek tudom be. Ha valaki megdicsér, rosszul vagyok tőle, és elrohannék azonnal.
Viccesek az analógiáim, amire a tagnapi bejegyzést is elolvasva következtetni lehet: madárpók=anyám=az agyam?
Valamivel nagyon nem akarok szembenézni. Olyan, mintha két ember szeretné az ajtót erőszakkal kinyitni: mintha ez a két ember az ajtó két oldalát nyomná teljes erőből. Az ajtó mindkét oldalán én állok. Nem tudom, mi lenne, ha kinyílna az ajtó. Pedig egy ideje már úgy éreztem, hogy sikerül kiszabadulnom a börtönömből. Most mégis olyan, mintha korábban csak az előszobába jutottsm volna ki.
Őrületes Widerstandom van a meditációval szemben. Félek tőle, mert olyan ismeretlen az egész. Csak lélegezni kell, illetve ülni, közben ki- és belélegezni.
Azért megpróbálom most. Lesz,ami lesz.
