Utálom, hogy soha nem lep meg semmivel. Még csak hétköznapi dolgokkal sem. Gyűlölöm az egyszerűségét, egyben irígylem is ezt. Sokkal könnyebb mindig hibázni, ezért bugyutának tűnni a hétköznapi feladatokkal kapcsolatban. Tesze-tosza, folyton lóg az orrszőre, szinte mindig elfelejt mindent. Éjszaka horkol, nappal vegetál. Az öröme a csokiban és a farkában leledzik. Önzőnek nem nevezném, egyszerűen nem lát túl a saját korlátain és önnön fizikai valóján. Sokszor olyan igazán egybites állapotban tesped. És mindezt soha nem merem neki elmondani.
Miért is? Mert félek a válaszaitól. Szinte mindig szőrös a lába, kócos a haja. Trampli ruhákban és cipőben jár. Szórja a pénzt, de veszettül. Agyilag kb. 13 éves, néha kevesebb. Mindent túlbonyolít, mindenhonnan elkésik, folyton rohan. Folyton kupit csinál, mindent begyűjt és raktároz. Idegbeteg minden vendégség előtt. Folyton túlvállalja magát, aztán kipurcan a feladatok végeztével, már ha egyáltalán eljut odáig. Képtelen feldolgozni a múltját. Struccpolitikából csillagos ötösre vizsgázna.
Már egész jól le tudom írni, hogy mi mindent utálok magamban. Nem tudok kilépni a saját megszokott kereteimből. Nem tudok pozitívan tekinteni viszont magamra. Gyűlölöm a saját függőségeim, az összeset, fizikait, materiálisat, emocionálisat,szellemit,érzelmit,anyagit,etc. Hogy ki vagyok én, ezalatt a sírógörcsös, fejlődésképtelen, életképtelen ideggóc sejtjeiben, úgy igazándiból, nem tudom. Mindig vágyakozom valami más iránt, valami szabadabb, gondtalanabb élet után, de ezt mindig a négy fal között teszem meg. Röghöz kötnek a saját félelmeim. Mert mitől is félek? Mindentől. Mindentől, amit nem ismerek, ami váratlan, ami versenyszituáció, ahol véleményt formálnak rólam, ahol magamat kellene prezentálnom, eladnom, pénzre váltanom. Félek azoktól, akik megítélhetnek, és félek a saját ítélkezésemtől. És ilyenkor, ha ezekre gondolok, csak a könnyeim folynak. Hangtalanul, mert így legalább nekem sem kell hallgatnom a saját zokogásom, meg aztán, mi van, ha valaki véletlenül meghallja? Egyből kérdezne valamit rólam. És ilyenkor mindig újrakezdődik az egész. Azt hiszem, ezért is szeretem az állatokat és a növényeket. Ők mindig őszintén, tisztán és azonnal reagálnak, nem foglyaik a saját félelmeiknek. És ők nem akarnak újabb és újabb feladatokat tőlem. Ha nem simogatom őket, elmennek. Ha nem öntözöm őket, elszáradnak. De követelni nem követelnek semmit. Egybitesek, csak másképp. Persze, ez egy leegyszerűsített analógia így. Viszont sokkal egyszerűbb a "primitív" kapcsolatokat működtetni. Innen minimális a feedback, minimális a következmény. Az én vegetációmhoz pont elég. Végül is, nekem is csak annyit kell tenni értük, ami az ő vegetációjukhoz szükséges. Az egyenletben így nem marad ismeretlen. Nullára ki lehet hozni a végén az egészet.
