Valaki bennem lakozik. Mármint rajtam kívüli valaki, egy zárvány, egy idegen test. Írtam már róla korábban is, ma (is) ismét felbuzgott bennem. Skizofrén egy állapot, na. Valaki megfoszt az erőmtől, az akaratom érvényesítésétől, a tetteim irányításától, a szabadságomtól. Néhány órával ezelőtt egy véres fekete özvegyként festettem le, akinek a hálójában vergődöm. Ez a valaki bennem van, bár én ezt nem akarom, mégis tehetetlen vagyok vele szemben.
Tegyük fel, hogy a megismeréséhez, és pusztító erejének megnyirbálásához megszemélyesítem. Nincs mit szépíteni ezen, azt hiszem. Borzalmasan nehezen megy, pedig most meg fogom próbálni.
Nem szerettem kukoricán térdepelni.
A padlócsempén sem volt kényelmesebb.
A fakanál szerintem egy főzési segédeszköz, nem pedig fenyítési.
Nem szerettem arra hazajönni az iskolából, hogy a ruhásszekrényem tartalma a szoba középre lett hajigálva, hogy ezután szépen rendben be tudjam hajtogatni újra a szekrénybe őket.
Nem szerettem epret gyomlálni az szezon után, ad hoc jelleggel. Kiütéses lettem a levelétől, a gumikesztyű pedig 35 fokban ráizzadt a kezemre.
Nem szerettem azért tanulni, hogy egy esetleges sikertelen érettségi és felvételi miatt a beteg apámnak helyettem kelljen dolgoznia, vagy nekem ezek után azonnal a gyárba, szalag mellé kellett volna mennem. Állítólag. Nyelvtanilag sem lehet értelmesen megfogalmazni ezt a gondolatmenetet, nem még racionálisan. A gimnáziumban minden év végén kitűnő voltam, 2 félév kivételével évközben is. Nem, a fentebbi fenyegetések egyáltalán nem motiváltak jobban.
Nem szerettem folyton azt figyelni, hogy nagy-e a hasam, kilóg-e valahol egy cérnaszál a ruhámból, esetleg gyűrött-e.
Nem szerettem alsós koromban minden hétvégén 3 sort gyakorolni és 10 matekpéldát magamtól megoldani. Senki nem ellenőrizte le őket, csak bemutatni kellett, akkor meg minek?
Nem szerettem korán kelni sem. Legalábbis, nyári szünetben, és a hétvégéken semmiképpen sem. Mondjuk, sokszor nem volt alkalmam az ágyban sokáig "henyélni".
Anyu, nem tudom elfogadni, hogy ezeket tetted velem, és kényszerítted rám. Megbocsátani sem tudom. Undorodom ettől a szótól is: anyu. Nem én tehetek erről, hogy ez az érzés jut először eszembe ezen szó kapcsán. Irtózom még a leírásától, a kiejtésétől is. Te mérgezted ezt meg bennem.
Nekem soha nem lehetett igazam. Soha nem volt enyém az utolsó szó. Te soha nem kértél bocsánatot azokért, amiket a fejemhez vágtál. Nekem mindig bocsánatot kellet kérnem. Sőt, meggyónnom is meg kellett őket. Utáltam gyónni.
Utáltam mosogatni, törölgetni, minden hétvégén port törölni, felmosni, porszívózni, tavasszal-ősszel ablakot, ajtókat pucolni, radiátorokat lesúrolni, csempéket letörölni. Gyűlöltem a paprika szezont májustól szeptemberig. Ettől rosszabb a csirkevágás szezon volt, bár az legalább rövidebb ideig tartott.
Utáltam kapkodni, sietni,rohanni,ugrálni minden egyes kiáltó szóra.
Utáltam veled veszekedni. Utáltam, amikor kicsúfoltál, megaláztál.
Ma sem tudlak szeretni. Lehet, hogy soha nem is foglak. Azt, hogy ez így alakult, a fentebb felsorolt cselekedeteidnek is köszönheted. Meg azoknak is, amik mélyebben el vannak temetve a tudatalattimban. Nem ismerek még egy ilyen embert a földön, aki ennyi negatív érzelmet tudna belőlem kiváltani. Keserűség, szorongás,félelem, düh, agresszió, tehetetlenség, megalázottság, kiúttalanság, kilátástalanság, gyűlölet.
Állítólag te csak jót akartál nekem. Saját magad mondtad ezt a legutóbbi, augusztusi beszélgetésünnkor. Hát, jóság, szeretet, elfogadás, tolerancia, empátia, önzetlenség nem generál ilyen negatív érzelmeket. Csak a hiányuk.
