Roppant napocska

Utálom, hogy soha nem lep meg semmivel. Még csak hétköznapi dolgokkal sem. Gyűlölöm az egyszerűségét, egyben irígylem is ezt. Sokkal könnyebb mindig hibázni, ezért bugyutának tűnni a hétköznapi feladatokkal kapcsolatban. Tesze-tosza, folyton lóg az orrszőre, szinte mindig elfelejt mindent. Éjszaka horkol, nappal vegetál. Az öröme a csokiban és a farkában leledzik. Önzőnek nem nevezném, egyszerűen nem lát túl a saját korlátain és önnön fizikai valóján. Sokszor olyan igazán egybites állapotban tesped. És mindezt soha nem merem neki elmondani. 

Miért is? Mert félek a válaszaitól. Szinte mindig szőrös a lába, kócos a haja. Trampli ruhákban és cipőben jár. Szórja a pénzt, de veszettül. Agyilag kb. 13 éves, néha kevesebb. Mindent túlbonyolít, mindenhonnan elkésik, folyton rohan. Folyton kupit csinál, mindent begyűjt és raktároz. Idegbeteg minden vendégség előtt. Folyton túlvállalja magát, aztán kipurcan a feladatok végeztével, már ha egyáltalán eljut odáig. Képtelen feldolgozni a múltját. Struccpolitikából csillagos ötösre vizsgázna. 

Már egész jól le tudom írni, hogy mi mindent utálok magamban. Nem tudok kilépni a saját megszokott kereteimből. Nem tudok pozitívan tekinteni viszont magamra. Gyűlölöm a saját függőségeim, az összeset, fizikait, materiálisat, emocionálisat,szellemit,érzelmit,anyagit,etc. Hogy ki vagyok én, ezalatt a sírógörcsös, fejlődésképtelen, életképtelen ideggóc sejtjeiben, úgy igazándiból, nem tudom. Mindig vágyakozom valami más iránt, valami szabadabb, gondtalanabb élet után, de ezt mindig a négy fal között teszem meg. Röghöz kötnek a saját félelmeim. Mert mitől is félek? Mindentől. Mindentől, amit nem ismerek, ami váratlan, ami versenyszituáció, ahol véleményt formálnak rólam, ahol magamat kellene prezentálnom, eladnom, pénzre váltanom. Félek azoktól, akik megítélhetnek, és félek a saját ítélkezésemtől. És ilyenkor, ha ezekre gondolok, csak a könnyeim folynak. Hangtalanul, mert így legalább nekem sem kell hallgatnom a saját zokogásom, meg aztán, mi van, ha valaki véletlenül meghallja? Egyből kérdezne valamit rólam. És ilyenkor mindig újrakezdődik az egész. Azt hiszem, ezért is szeretem az állatokat és a növényeket. Ők mindig őszintén, tisztán és azonnal reagálnak, nem foglyaik a saját félelmeiknek. És ők nem akarnak újabb és újabb feladatokat tőlem. Ha nem simogatom őket, elmennek. Ha nem öntözöm őket, elszáradnak. De követelni nem követelnek semmit. Egybitesek, csak másképp. Persze, ez egy leegyszerűsített analógia így. Viszont sokkal egyszerűbb a "primitív" kapcsolatokat működtetni. Innen minimális a feedback, minimális a következmény. Az én vegetációmhoz pont elég. Végül is, nekem is csak annyit kell tenni értük, ami az ő vegetációjukhoz szükséges. Az egyenletben így nem marad ismeretlen. Nullára ki lehet hozni a végén az egészet.

Egy rendhagyó zenei poszt következik. 

Először a régi fájdalmakról:

https://www.youtube.com/watch?v=IhLiVLrknfQ

Maga a film is nagyon jó, nem kell megijedni a címétől.

Aztán mostanság fedeztem fel egy zseniális francia jazz zongoristát, a jelenkori fájdalmakhoz jól passzol:

https://soundcloud.com/alejandro-dist/baptiste-trotignon-ne-me

Ez pedig szimplán csak a mai csütörtökmondáshoz, ezen az őszies keddi napon, ami azért nyomokban a klasszikus áprilisokat idézte:

https://www.youtube.com/watch?v=Jlwku6e7AhE

Rájöttem, szotyival rendkívül jól be lehet tömni a számat, elfoglalni a kezeimet, tökéltesen lehet ezzel aktívan passziválni a perceket. Mintha egy üres lappal befűzött írógép előtt ülnék, és belezavarodnék a klaviatúra által nyújtott tengernyi lehetőségbe. Rájöttem, szeretem a szimbólumokat. Jól el lehet velük rejteni a gondolatokat, miközben mégis kifejezed őket....

Barnás Ferenc interjú:

"...Ha egy psziché vert helyzetben van, akkor - én ezt tapasztaltam - az orvosok nem nagyon tudnak segíteni, viszont ha az alábukás helyett mégis megpróbál az adott személyiség felfelé törni, ráadásul egy olyan közegben, ahol a pusztulásnak, a betegségnek van valami mítosza, akkor ebből a dinamikából kialakulhat valami egészen egyéni jellem..."

Gratulálok Borbély Szilárdnak a 2013-as Litera-díj elnyeréséhez. Kettő szemelvényt kiemelnék most a díjnyertes művéből:

"...„Hogy megváltoztál,” mondjuk néha. Vagyis nem az vagy, aki voltál. De udvariasan nem mondom meg, hogy miben változtál. Előnyödre vagy hátrányodra. Amikor ezt mondom, azt jelzem, hogy valahol két dolog között vagyok. Tudok egy régi dologról és egy újról. De még úton vagyok egyiktől a másik felé. Meg kell értenem. De a változás tudatosítása még csak annak a tudatosítása, hogy valami változik, noha nem tudom, hogy miként változik. És hogy a változás által mivé is válik...."

"...A változás új neve a frissítés. Azt sugallja, hogy nincs változás, csak a dolog az időben elmozdult. Megelőzte a múltat. A jövő jelenbe lépett. És az már a múlt...."

Neked ez sem jár. Ne hedonistáskodj, nem a tiéd az élvezet. Nem tettél meg semmit érte, nem te gürcöltél meg érte. Nem megy ez neked. Nem ez jár neked. Neked a vér, a mocsok, a gürcölés a jussod. Örülhetsz még ennek is. Mi lesz így belőled, mi? Guruló elefánt a porcelánboltban? Mert neked semmi sem jó. Mert te mindent azonnal és készen akarsz megkapni. Pedig szenvedni, hát azt nagyon tudsz. Erre bezzeg van időd.

az én ami

Az én ami az énre nem hasonlat

a láthatatlanban látszódó madár

aki magányos hasonlatra vár

az én hasonlít benne a határ

hogy áttűnik mi nincs és mégse látszik

az én ki kérdi nyíltból hogy lesz zárt

titokzatos mint kinyíló virág.

Borbély Szilárd verse

Az a helyzet, hogy évek óta tehetetlen vagyok. Ma valamiért ismét érzem a gyomor-blokkot. Csak egy kicsit, de legszívesebben újra visszabújnék az ágyba. Azt hiszem, tartok az anyámmal történő találkozástól. Istenem, mintha egy torzszülött démon lenne, pedig nem az, és mennyire nem érti, miért tartom őt egy, az életemre törő szörnyetegnek.

Nem tudom, hogy elmúlik-e ez a szörnyű, blokkoló tehetetlenség, ha őt helyreteszem magamban. Attól félek, hogy nem. Legszívesebben nem beszélnék vele egy-két évig. Lehet, hogy ezt is fogom tenni. jogom van hozzá. Olyan érzésem van, mintha most újra meg kellene tanulnom járni az életben. Gondolkodni olyan kérséseken, hogy "mi lesz velem, ha nagy leszek", mi lesz velem öregkoromban, folyton gondolkodom, és úgy érzem, mintha ilyenkor a fekete lyuk rejtélyét kellene megoldanom. Minden információm megvan, vagy megszerezhető, mégsincs a kezemben semmi. Már a gondolat felmerültekor bekopogott a jól ismert gombóc a torkom ajtaján. Úgy érzem, mintha egy vulkán akarna kitörni belőlem, ehelyett ezek a gondolathuszárok az agyam tekervényei között rodeóznak. Közben-közben kardjaikkal egy-egy érzelmi-érzetközpontba suhintanak. Csak úgy, random módon, mert megtehetik. Ők a helyzet urai, élvezői, nem én. 

Sokkal könnyebb azt mondani valamire, hogy miért nem, mint azt, hogy miért igen. Én legalábbis "imádok" tapicskolni önnön tehetetlenségem pocsolyájában. A homokóra szemcséit rendkívül egyszerűen tudom már pergetni energiabefektetés nélkül úgy, hogy közben halálra ne unjam magam, sőt, információkkal is gazdagodom, de most már egy ideje ezt is nagyon unom. Nem tudnak ezek a weboldalak olyan mértékben, olyan anyagokkal frissülni, hogy tartósan képesek lennének lekötni a figyelmemet. Talán egy-két hete volt egy olyan érzésem, mintha már hétköznap is kevesebbszer frissülnének ezek az oldalak új tartalmakkal. Bár ezt egyszerűen lehetne statisztikailag bizonyítani, azt hiszem, bennem mozdult meg valami: ez már nagyon kevés az én szórakoztatásomhoz. 

Viszont itt eljutunk az éppen aktuális bökkenőhöz: a sulihoz. Naivan azt hittem, ha már nem dolgozom, rengeteg idő lesz feldolgozni a tananyagot, szanaszét tanulhatom az agyam, hiszen ezt mindig is imádtam. Ehhez képest motiváltsági szintem legszebb negyedéves kiábrándult egyetemista korszakomat idézi. Jó, tiszta sor, ezt a suli érte el nálam, pontosabban annak vezetője, és egyben egyik tanárunk, Erika Klieme. 

Erikának érdekes kisugárzása van. Nem lehet vele együtt élni sem anyaként, sem feleségként, az tuti. Ha jó a kedve, semmi baj, bár az is sokat elmond róla, hogy majdnem mindig talpig feketébe van öltözve, maximum néha egy szürke(!) kardigánnal dobja fel ezt az összeállítást. Persze, engem nem érdekelnek Erika öltözködési szokásai, csak azért említettem meg, mert ez is jól lefesti-kiegészíti a kisugárzását. Ez a nő nem őszinte. Ez a nő halálra unja magát a tanfolyam közben. Szerintem már 18 éve ugyanolyan ütemben kapcsolgatja ki-be az írásvetítő gombját, mint ma is minden óráján. Ez a nő egy nagy kamu. Régóta nem találkoztam ilyen emberrel, de most már nem vagyok annyira meglepődve, hogy nehéz feltölteni ezt a tanfolyamát, bár ez csak az én feltételezésem. Bár egyáltalán nem vagyok az a vitatkozós típus, sokszor tudnék tőle kérdezni egy-két dolgot, de nem teszem. Ő fog vizsgáztatni, és, ha egyáltalán eljutok odáig, nem kellene vele összerúgni a port. Viszont, halál semmi kedvem az ő naccerű jegyzeteit bemagolni, pedig itt erre van szükség. Szörnyű, hogy milyen órákat tartanak pedagógiai szempontból. Ebben a tekintetben Nanette, a másik tanárnő sem sokkal jobb, ő legalább emberileg őszinte. Viszont a tanítási módszere kb. ugyanaz, mint amit én is alkalmaztam annó a műszaki szakközépiskola srácai előtt, történelem tanítás címszó alatt. Azaz: csak azt írják le a füzetükbe a diákok, és olvassák el esetleg később, amit a tanár felír a táblára. A cél tehát: az érettségi ketteshez szükséges infók felkörmölése a táblára, közben magyarázva az idegen szavakat. Ezt lehetett színezni sztorikkal, képekkel, folyóiratokkal, bár abban az iskolában még írásvetítő sem volt 2004-ben....Visszatérve a Paracelsushoz: itt még a képek, érdekességek is hiányoznak a legtöbbször, és már én is túl vagyok az érettségin, és ez a tanfolyam az ára miatt most érzékenyebben érint. 

Úgy érzem, az egész tanfolyam egy nagy álszenteskedés, és a csoporttársaim sem nagy tálentumok. Viszont ők anyanyelvileg németek, és ez itt Németország. 

Azt hiszem, szeretnék egy vonalat húzni az életemben. Nem azért, mert tegnap volt a születésnapom, egyszerűen halálra unom már magamat, a szenvedéseimet, a problémáimat. Azt hiszem, haza kell most mennem ahhoz, hogy meg tudjam húzni ezt a vonalat. Nem elvágni szeretném magam a többiektől (értsd: főleg anyám, de apu is azért). Kicsit úgy érzem magam, mintha egy Anonim alkoholisták első ülésére mennék haza. Sziasztok, Farkas Timi vagyok, bölcsész, életcélok és életkedv nélkül. Ha kérdeztek, lehet hogy válaszolok. 

Most ennyit, nem ígérek semmit. Megnézem azt a szar skriptet, brrr. 

Fáj a vállam. Sajog, kattog, csikorognak a porcok. Csörög a telefon. A mobil. Majd hamarosan a vezetékes is. Aztán elhallgat. Nem fogom ma neki fölvenni. Ma? Nem akarom fölvenni, nem akarom hallani, nem akarok konzumbeszélgetést folytatni vele. Mással sem. Esik a hó. Jajj istenem, fú, de depresszív ez a bejegyzés. 

Ha egyszer ez a "Grundinformation". Nemek harca, nem csak a telefonok között. Nemek harca az ízületekben. Nemek harca az agysejtekben. Unom már ezt a standardot. Napfényt akarok. Nyugalmat akarok. Békét akarok. Semmit sem tudok. Neurózis a köbön. Ti ezt nem érthetitek. Ez nem egy leányregény. Nem is horror. Eddig, legalább is. Úgy látszik, ma egy ilyen kis tőmondatos napunk van. Teremtéskényszer. Hm. Vajon az Istennek is volt anno, a kezdetek kezdetén? Teremtéskényszer? Mindegy, most nem hiszek Istenben.

Remélem, már nem olvassa ezeket a sorokat senki. Tul.képp ez volt a cél. Kár, hogy a merev ízületi görcseimet nem tudom ide bepötyögni. Azt hiszem, kellene egy statisztikát készítenem, hányszor pötyögöm be ide a nem szót. Igazándiból a cél a nemeket lefogyasztani. Bár magamat is jó lenne. No, megyek is enni valamit.

Legyetek üdvözölve általam.