Az a helyzet, hogy évek óta tehetetlen vagyok. Ma valamiért ismét érzem a gyomor-blokkot. Csak egy kicsit, de legszívesebben újra visszabújnék az ágyba. Azt hiszem, tartok az anyámmal történő találkozástól. Istenem, mintha egy torzszülött démon lenne, pedig nem az, és mennyire nem érti, miért tartom őt egy, az életemre törő szörnyetegnek.
Nem tudom, hogy elmúlik-e ez a szörnyű, blokkoló tehetetlenség, ha őt helyreteszem magamban. Attól félek, hogy nem. Legszívesebben nem beszélnék vele egy-két évig. Lehet, hogy ezt is fogom tenni. jogom van hozzá. Olyan érzésem van, mintha most újra meg kellene tanulnom járni az életben. Gondolkodni olyan kérséseken, hogy "mi lesz velem, ha nagy leszek", mi lesz velem öregkoromban, folyton gondolkodom, és úgy érzem, mintha ilyenkor a fekete lyuk rejtélyét kellene megoldanom. Minden információm megvan, vagy megszerezhető, mégsincs a kezemben semmi. Már a gondolat felmerültekor bekopogott a jól ismert gombóc a torkom ajtaján. Úgy érzem, mintha egy vulkán akarna kitörni belőlem, ehelyett ezek a gondolathuszárok az agyam tekervényei között rodeóznak. Közben-közben kardjaikkal egy-egy érzelmi-érzetközpontba suhintanak. Csak úgy, random módon, mert megtehetik. Ők a helyzet urai, élvezői, nem én.
Sokkal könnyebb azt mondani valamire, hogy miért nem, mint azt, hogy miért igen. Én legalábbis "imádok" tapicskolni önnön tehetetlenségem pocsolyájában. A homokóra szemcséit rendkívül egyszerűen tudom már pergetni energiabefektetés nélkül úgy, hogy közben halálra ne unjam magam, sőt, információkkal is gazdagodom, de most már egy ideje ezt is nagyon unom. Nem tudnak ezek a weboldalak olyan mértékben, olyan anyagokkal frissülni, hogy tartósan képesek lennének lekötni a figyelmemet. Talán egy-két hete volt egy olyan érzésem, mintha már hétköznap is kevesebbszer frissülnének ezek az oldalak új tartalmakkal. Bár ezt egyszerűen lehetne statisztikailag bizonyítani, azt hiszem, bennem mozdult meg valami: ez már nagyon kevés az én szórakoztatásomhoz.
Viszont itt eljutunk az éppen aktuális bökkenőhöz: a sulihoz. Naivan azt hittem, ha már nem dolgozom, rengeteg idő lesz feldolgozni a tananyagot, szanaszét tanulhatom az agyam, hiszen ezt mindig is imádtam. Ehhez képest motiváltsági szintem legszebb negyedéves kiábrándult egyetemista korszakomat idézi. Jó, tiszta sor, ezt a suli érte el nálam, pontosabban annak vezetője, és egyben egyik tanárunk, Erika Klieme.
Erikának érdekes kisugárzása van. Nem lehet vele együtt élni sem anyaként, sem feleségként, az tuti. Ha jó a kedve, semmi baj, bár az is sokat elmond róla, hogy majdnem mindig talpig feketébe van öltözve, maximum néha egy szürke(!) kardigánnal dobja fel ezt az összeállítást. Persze, engem nem érdekelnek Erika öltözködési szokásai, csak azért említettem meg, mert ez is jól lefesti-kiegészíti a kisugárzását. Ez a nő nem őszinte. Ez a nő halálra unja magát a tanfolyam közben. Szerintem már 18 éve ugyanolyan ütemben kapcsolgatja ki-be az írásvetítő gombját, mint ma is minden óráján. Ez a nő egy nagy kamu. Régóta nem találkoztam ilyen emberrel, de most már nem vagyok annyira meglepődve, hogy nehéz feltölteni ezt a tanfolyamát, bár ez csak az én feltételezésem. Bár egyáltalán nem vagyok az a vitatkozós típus, sokszor tudnék tőle kérdezni egy-két dolgot, de nem teszem. Ő fog vizsgáztatni, és, ha egyáltalán eljutok odáig, nem kellene vele összerúgni a port. Viszont, halál semmi kedvem az ő naccerű jegyzeteit bemagolni, pedig itt erre van szükség. Szörnyű, hogy milyen órákat tartanak pedagógiai szempontból. Ebben a tekintetben Nanette, a másik tanárnő sem sokkal jobb, ő legalább emberileg őszinte. Viszont a tanítási módszere kb. ugyanaz, mint amit én is alkalmaztam annó a műszaki szakközépiskola srácai előtt, történelem tanítás címszó alatt. Azaz: csak azt írják le a füzetükbe a diákok, és olvassák el esetleg később, amit a tanár felír a táblára. A cél tehát: az érettségi ketteshez szükséges infók felkörmölése a táblára, közben magyarázva az idegen szavakat. Ezt lehetett színezni sztorikkal, képekkel, folyóiratokkal, bár abban az iskolában még írásvetítő sem volt 2004-ben....Visszatérve a Paracelsushoz: itt még a képek, érdekességek is hiányoznak a legtöbbször, és már én is túl vagyok az érettségin, és ez a tanfolyam az ára miatt most érzékenyebben érint.
Úgy érzem, az egész tanfolyam egy nagy álszenteskedés, és a csoporttársaim sem nagy tálentumok. Viszont ők anyanyelvileg németek, és ez itt Németország.
Azt hiszem, szeretnék egy vonalat húzni az életemben. Nem azért, mert tegnap volt a születésnapom, egyszerűen halálra unom már magamat, a szenvedéseimet, a problémáimat. Azt hiszem, haza kell most mennem ahhoz, hogy meg tudjam húzni ezt a vonalat. Nem elvágni szeretném magam a többiektől (értsd: főleg anyám, de apu is azért). Kicsit úgy érzem magam, mintha egy Anonim alkoholisták első ülésére mennék haza. Sziasztok, Farkas Timi vagyok, bölcsész, életcélok és életkedv nélkül. Ha kérdeztek, lehet hogy válaszolok.
Most ennyit, nem ígérek semmit. Megnézem azt a szar skriptet, brrr.
